Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Balázs Géza: Digók, popperek, csövesek, punkok: Csörsz István: Elhagyott a közérzetem: [könyvismertetés]
Digók, popperek, csövesek, punkok Csörsz István: Elhagyott a közérzetem Bár a kocsiban hatan ültünk — egy házibuliról fuvaroztam haza az utolsó buszt lekésőket —, nem mondom, hogy nem voltunk megijedve, amikor az éjszaka kellős közepén, Kőbánya szélén az Élessaroknál punkok egy csoportjára lettünk figyelmesek. Mi pedig várakozásra kényszerültünk a piros lámpánál. Az ifjúság rétegződésére a hetvenes években figyeltek föl. Mi, a hetvenes évek gimnazistái leginkább még a gimnazista és szakmunkástanuló ellentétről hallottunk. A kőbányai gimnáziumban persze már elkezdődött az öltözködés szerinti kasztosodás. Ez azon alapult, hogy ki tudott magának nyugati farmert szerezni, természetesen a „menő” lévisz vagy vréndzslör márkában. A rájf és a li már alacsonyabb rendűnek számított. Ha jól emlékszem ... A hetvenes évek végének — éppen az érettségivel voltunk akkoriban elfoglalva — lett azután figyelmeztető jelensége a hatvanas évek hippijei óta az első tömegméretű csoportosulás, a csövesség. Azóta mintha gombamódra szaporodnának és váltanák egymást az újabb és újabb csoportok: popperek, digók, punkok . . . Hogy e csoportok között milyen elementáris ellentétek, indulatok feszülnek, már a nyolcvanas évek eleji falfirkálásokból is kitűnt. Ilyeneket lehetett akkoriban a falakon olvasni: Trombita harsog, dob pereg Szamarak a popperek. Vagy egy aforizma tömörségű rigmus: Csövesek, állatok — disszidáljatok! A csöves jelenségről azután garmadával jelentek meg írások a hivatalos fórumokon is. Legelőbb ifjúsági lapjaink indítottak vitasorozatot, majd népművelők karolták fel bizonyos helyeken a kitaszítottakat, és megpróbáltak valóban „otthont”, közösséget teremteni számukra a művelődési otthonokban. És megjelentek a szociológusok, szociográfusok is . . . A digókról és popperekről már alig szólt a tömegkommunikáció — valószínűleg azért, mert ezekkel a zenét, szép ruhát, fülbevalót, karkötőt és walkman-t szerető, rendszerint jómódú konformista gyerekekkel jóval kevesebb baja akadt a törvénynek és a közvéleménynek. Újabb jelenség — s mintegy a csövesség helyébe lép — egy kihívó öltözködésű, magaviseletű és olykor erőszakos eszméket megfogalmazó csoport, a punkoké. Csak 1986-ban tűnt fel az ifjúsági sajtóban a punkok különösen riasztó, agresszív válfaja a skin-head-ek, a bőrfejűek. Ezt a csoportot éppen csak megemlíti Csörsz István, aki új riportkönyvét a hetvenes évek fiatalságáról írta. Az író elkötelezettje a rétegproblémának. Legelső, sikert aratott műve a Sírig tartsd a pofád a hatvanas évek magyar beatnikei- ről, hippijeiről szól. 1983-ban jelent meg a könyv második kiadása, amely új „kötettel” bővült: az egykori főszereplők életének újabb tíz évét meséli el. Ez a szakasz némi átfedést is mutat az új könyvvel, az Elhagyott a közérzetem cíművel, hiszen az egyikben csak megjelenik, a másikban központi kérdés lesz a hetvenes évek magyar ifjúsága. A hatvanas évekbeli hippivilág, a hosz- szú haj, a virág, a béke, a lázadás szelleme a múlté lett. A Sírig tartsd a pofád erősen szleng-ízű címében közösségi hátteret érzünk, az Elhagyott a közérzetem egyszerű, magányos, rezignált kijelentés, amely egy korszakot is tükröz. Már a hatvanas évek magyar beatmozgalmá- ban is megjelentek bizonyos torzulások. Csörsz István korábbi könyvének egyik nevezetes figurája, Max ezt a következőképpen látta: „A leszűkítésben viszont nemcsak mi voltunk hibásak, mert eleve nem fogadtak el bennünket úgy, ahogy voltunk. És ez egy olyan dolog, hogy amikor egy vadat üldöznek, akkor az mindenre képes. Eltorzul. . Bár már a hatvanas években is voltak egymással szembenálló ifjúsági csoportok, ezek mégis a hetvenes évek második felét jellemzik erőteljesebben. A különféle szubkultúrák tagságukat általában vegyesen, minden osztály- ból-rétegből kikerülő fiatalokból verbuválták. Hiszen egyik csoportot sem lehet egyértelműen társadalmi származás szerint elkülöníteni. A csövesek között ugyanúgy megtalálható volt a „menő”, jómódú, magas beosztású szülők gyermeke és az állami gondozott, elhagyott fiatal. A előbbiek éppen a szülők „hajtós” életétől csömörlöttek meg, az utóbbiaknak pedig a közösség, a szeretet hiányzott, s éppen ezért kerestek valamilyen „pszeudo” közösséget. Az előbbiek ki akartak vonulni egyfajta életstílusból, az utóbbiaknak eleve nem volt túl sok perspektívájuk. Ebből a származási alapból születtek azután azok a furcsa helyzetek — a könyv egyik riportalanya vasárnapi csöveseknek nevezi őket —, hogy egyesek a kerület jóhírű iskoláiból hazajövet ledobták az iskolatáskát és a szépen vasalt inget, csövesnadrágot húztak és mentek az aluljáróba, térre, más társaság után. A sznobériából csövessé lett réteg további sorsáról azután nem szól — mivel valószínűleg nem tud — a könyv egyetlen szereplője sem. Pedig azt hiszem, hogy társadalmi mobilitásunknak jellemző tünetéről van szó. Mert amíg 92
