Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - "Iszonyú rendet vágtam": beszélgetés Simonyi Károly Kossuth- és Állami-díjas professzorral: az interjút Staar Gyula készítette
az csak a másik faluból jöhetett. Egyházasfaluban nem volt analfabéta. Ha felütöd a régi lexikonokat, a Pallas Nagylexikont vagy a Révait, azokban gyönyörű térképek jelzik a történelmi Magyarország vármegyéinek műveltség szerinti megoszlását. Láthatod, hogy Moson és Sopron megye volt közművelődés tekintetében az élen. Megyénkben a tanköteles gyermekek 95%-a járt iskolába, nálunk mindenki. Egyházasfalu nagybirtokok közé volt szorítva. Ennek ellenére nem volt nyomasztó a helyzet. Még az urasági cselédek sem nyomorogtak, minden családnak megvolt a felemelkedési lehetősége. A földek itt nagyon jók, a néhány holdas gazda már viszonylag jól élt. — Szüleid? — Valószínűleg jó génkészletet örököltem, mert szüleim a különben is művelt falu átlaga fölé emelkedtek. Édesanyám egészen jól beszélt németül, ami ugyan nem volt meglepő, mivel a Fertő-tó körül a történelmi Magyarországon több német anyanyelvű falu is volt, s akkori szokás szerint cseregyerekként rövid időt más családnál töltött. így sajátította el a német nyelvet, bár az iskolában soha nem tanulta. Édesapám sem volt mindennapi ember. Korai halála után még sokáig meséltek legendákat okosságáról, reformtörekvéseiről. Az új iránti fogékonysága abban is megnyilvánult, hogy a századelő Egyházasfalujában ő már kerékpáron járt-kelt. Ez kissé elborzasztotta a helybélieket. Édesanyámat óvták is tőle: ilyen emberhez nem szabad hozzámennie — mondogatták. — A húszas évek derekán Magyarország ilyen kis településéből, mint Egyházasfalu, miként indulhatott el valaki az értelmiségi pályán? Ki figyelt a felcsillanó értelemre? — A mi iskolánk felügyeletét az egyház látta el, a helybéli plébánosnak nagy beleszólása volt a dolgok menetébe. A tanítót úgy választották, hogy az egyúttal kántor legyen, így is nevezték: kántortanító. A falusi tisztviselő testület előtt a jelölt próbaéneklést tartott, ők pedig szavaztak, jó lesz-e kántortanítónak. A plébánosunk gyakran látogatta az iskolát, és amikor befejeztem a negyedik osztályt, megjelent édesanyámnál. — Isten és ember ellen való vétek lenne ezt a jóeszű gyereket itt hagyni parasztnak. Taníttatni kell — mondta. Közölte, már be is íratott Győrbe, a bencésekhez. Édesanyám aggódott: És a tandíjat ugyan ki fogja üzemi? — kérdezte a paptól. Akkor már kilencen voltunk testvérek. A plébános nem hagyta egykönnyen lebeszélni magát. Tovább érvelt. A gyerek rendes iskolába fog járni, de papi diákotthonban lakik, nem kell fizetni érte, majd kisinasként megszolgálja a bérét. Édesanyám azonban makacsul ragaszkodott hozzám, féltett, mert gyönge egészségű voltam. Vigyázni kell rá, mondta, ki ad majd neki enni, isten tudja mi lesz vele a szülői háztól távol. Becsületére legyen mondta, a plébános nem hagyta annyiban az ügyet. Fölkutatta ágas-bogas családfánk távoli hajtását, egyik általunk addig csak hírből ismert jómódú rokonunkat, aki Budapesten élt. Levelet írt neki az érdekemben, kérte, segítse továbbtanulásomat. Nemsokára ismét megjelent nálunk, boldogan mutatva a válaszlevelet, melyben az állt, szüleim küldjenek fel Budapestre, fizetik a taníttatásomat. — Ki volt ez a távoli rokon? — Simonyi-Semadam Sándor ... Látom, meglepődsz. Pedig jól hallottad, igen ő az aki 1920 márciusában kormányt alakított, miniszterelnök lett. Igaz, csak egészen rövid ideig vállalta ezt a megbízást, a politika nem érdekelte igazán. Visszavonult a kedvenc területére: a keleti nyelvekkel foglalkozott, a Keleti Társaság elnöke lett. Kiderült, családunknak ez az ága már régen a fővárosban él, két generációval előbb elindult az értelmiségi úton. Simonyi-Semadam Sándor ügyvéd volt, országgyűlési képviselő, igen művelt, értelmes ember. A hatkötetes Új Magyar Lexikonban azután ismét egymás mellé állított minket a játékos véletlen. Az öreg kegyelmes úr — így neveztük akkor — természetesen nem törődött külön velem, ő csak fizette taníttatásom költségeit. • — Vissza tudsz emlékezni a kis parasztfiú megérkezésére a fővárosba? — Egészen pontosan. Az utazás emléke ma is élesen bennem él. Akkor, tízévesen ültem először vonatra, igaz, egyenesen Budapestre jöttem vele. Addig el sem tudtam képzelni, 2
