Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - "Iszonyú rendet vágtam": beszélgetés Simonyi Károly Kossuth- és Állami-díjas professzorral: az interjút Staar Gyula készítette

Édesanyám és fiam között (három generáció — Közép-Kelet-Európában nem ritka — kapcsolata)

milyen lehet egy vonat belülről. Édesanyám becsomagolta a holmimat, előtte még leszedte az alig érett szőlőt, azt is hozta, ő kísért el. Kiszekereztünk az Egyházasfalutól jópár kilométerre lévő vasútállomásra, mely két faluhoz is tartozott. Nemeskér—Egyházasfalu, így hívják most is. Megérkeztünk Pestre, édesanyám tisztességgel átadott annak a rokon családnak, ahol aztán másfél évig kosztos diák voltam, nekik fizettek értem. Nagyon jól emlékszem a búcsúzásunkra, édesanyám fájdalmas arcára. Patakzott a könnye, sírt-sírt, én meg nevettem. Pedig kezdetben rettenetesen egyedül éreztem magam, több apró, de akkor szörnyűnek tűnő megaláztatás ért, szenvedtem miatta. Mégis, soha nem jutott eszembe, tízévesen sem, hogy abbahagyom az egészet és hazamegyek.

— Érdekelne, milyennek láttad és hogyan viselted el tízévesen a magad körül gyökeresen megváltozott világot?

— Már az első napon, a tanévnyitón bekerültem a féktelenül zsivajgó gyermekek kellős közepébe, akik az iskolaudvaron üvöltöztek otthonosan. Álltam megbabonázva, soha nem láttam ennyi, így öltözött gyereket, soha nem hallottam olyan szavakat, amilyeneket egymásnak kiabáltak. Azután bevonultunk a tanterembe, mindenki helyet foglalt, jöttek a tanárok. Az első meglepetést a hazulról hozott általános iskolai bizonyítványom okozta. Egyházasfaluban mi soha semmiféle bizonyítványt nem kaptunk. Ott a helyéről tudta mindenki, hogy hányadik diák. Most azonban a tanítónk szép, kézzel írott bizonyítványt adott velem: egy rendes árkus papíron felsorolta a tantárgyakat, melyeket oktatott és az érdemjegyeimet. Rajta okmánybélyeg és pecsét. Addig soha nem hittem, hogy ennyi tárgyat tanultunk. Az igazi meglepetést az okozta, hogy szinte minden jegy — jó és rossz egyaránt szerepelt a bizonyítványomban. A pesti osztálytársaim legtöbbje pedig kitűnő bizonyítványt hozott magával. Később jöttem rá a dolog nyitjára. Bizonyítványom a tanítónk szigorúságának az értékét volt hivatott kifejezni. „Nézzétek, nálam egy közepes osztályzaton elért gyerek is ennyit tud!” — ezt sugallta az alacsonyabbra szabott érdemjegy. Kezdeti kisebbrendűségi érzésemet ez is fokozta.

— Mi edzett meg, mitől tért vissza önbizalmad?

— Eltelt néhány hónap, mire kezdtem kissé magamhoz térni, s hinni abban, talán mégsem vagyok egészen középszerű. Az Árpád-reálgimnáziumban, ahová jártam, új osztálytermet kaptunk. Meglepve tapasztaltam, milyen tülekedés kezdődött azért, hogy ki üljön mellém, elém, mögém. Elkezdtem figyelni, és lassan tudatosult bennem, hogy a rettentően okosnak hitt, fölényeskedő gyerekek többsége alapvető dolgokat nem tud, mondjuk azt, hogyan kell törtet törttel osztani. Amikor gondolkodni kellett, konkrét dolgokat megfogalmazni, akkor a nagynak hitt társaim egyre kisebbek lettek. Aztán itt volt

3