Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Sipos Lajos: Király István: Kosztolányi: vita és vallomás: [könyvismertetés]

szemlélődő vagy cselekvő lét közti törvényszerű és kényszerű választás dilemmájával. Kosztolányi vállalását azonban legalább ezekkel egyenlő mértékben magyarázta a XX. századi ember egyik, az íróban nagyon korán és nagyon pontosan tudatosult tragédiájával: az egy generáción belül bekövetkező gyors és váratlan értékváltással, s a változáshoz való alkalmazkodás okozta majdnem törvényszerű skizofréniával. Az egyes ember ugyanis — fejtette ki Kosztolányi Madách művéről szólván 1921-ben egy naplójegyzetében — hajlamos arra, hogy minden koráramlathoz csatlakozzék, az első pillanatban hevüljön az új célokért, a gondolat megvalósulása közben azonban lelekesedése alábbhagy, kiábrándul, majd szembekerül a korábban értékesnek tarott céllal. Király István ebben a sajátos affirmativ alkatban, életigenlő attitűdben, a mindig kereső személyiségvonásban adja meg a Pardon-rovatban vállalt és hamar fölmondott közreműködés magyarázatát.

A Toll című hetilapban 1929 júliusában megjelent cikk, az Adyról szóló pamflet, Az írástudatlanok árulása tűnt sokáig az életmű másik zavaró momentumának. A sommás magyarázatot a kortársak az emberi ellenszenvben és a művészi féltékenységben jelölték meg. Kosztolányi ugyanis nem szerette Adyt. Hatvány Lajos szerint „csak sunyin mosolygott, ha róla esett szó”. Dénes Zsófia, Szabó Dezső, Halasi Andor emlékezetében pedig az Ady-versek hallgatása elől a szobából is kimenő, a költőtársat parodizáló és gúnyoló, a verseket formahibák miatt elítélő Kosztolányi maradt meg. A rivális, aki már A szegény kisgyermek panaszainak megjelenésekor magamagát „a legnagyobb”-nak érezte, olyannak, aki a modern lírában „megelőzte Adyt”. Az utókor a pamflet megírását még két lehetségesnek gondolt magyarázattal egészítette ki: a két költő esztétikai-ideológiai felfogásának eltérő voltával és A Toll minősítésével. A hetilapot ugyanis sokáig csupán egyszerű hecclapnak tekintették. Úgy gondolták: a lap az Ady-kérdés napirendre tűzésével, az elhúzódó vitával, akár a József Attilával „Íratott”, a Babits-kötetről szóló kemény és leckéztető kritikával egyszerűen a maga jelentőségét kívánta emelni. Király István Az írástudatlanok árulását teljesen más megvilágításba helyezte. Egyrészt összefoglalta Kosztolányi Ady iránti ellenszenvének valamennyi lehetséges inspirációját, másrészt azonban a kérdést egy sokkal tágabb perspektívába helyezte. Értelmezte A Toll szerkesztő- és szerzőgárdájának világszemléletét, a lapban közölt írások ideológiai vonatkozásait. Kimutatta, hogyan próbáltak meg a hetilap fiataljai a századelő baloldali magyar értelmiségének, a Huszadik Század körének demokratikus liberalizmusát továbbfejleszteni, hogyan szelídült törekvéseikben a radikalizmus egy nem pontosan értelmezett városi-polgári, individuumközpontú liberális magatartássá, s hogyan találta meg az így értelmezett „eltorzult liberalizmus” a maga legfőbb ellenfelét a Márciusi Front megalakítása felé tartó népi mozgalmakban. Ady ebben az évtizedben, egyre erőteljesebben a korszak központi hőse lett. Móricz és a szerveződő népi mozgalmak a szegényekkel tartó kisurat, Dózsa György unokáját látták benne; Babits szemében a modern líra megteremtője, az egyik legnagyobb költő volt, akinek az elismerése és elismertetése szüntethette csak meg a magyar irodalom „kettészakadt” állapotát. Balogh Edgár, Fábry Zoltán, Emil Isaac, Krleza és mások meg Adyban lelték meg a kelet-közép-európai régióban a társadalmi érdeklődésű, szociális gondolkodású, a „reális magyar sorsmegoldás” útjait kereső példát. Az 1920-as évtized végére ezért lett majd minden oldalról fölhangzó igény az Ady-apológia megszüntetése és a valódi Ady-kritika megindítása. Ebben az összefüggésrendszerben Kosztolányi cikke nem a megsértett rivális vallomása, A Toll vitája nem egy „hecclap” példányszámszaporító ötlete. Az írástudatlanok árulása — minden tévedésével, csúsztatott ítéletével, túlzásával együtt — Király István kontextusában így lett a „nihilérzet” és a „távlatremény”, az „önfeladás” és az „önalakító emberséghit” polémiájának kifejeződése. Azaz: centrális ügy.

Király István tanulmánykönyvében Kosztolányi Dezső pályájának meghatározó poétikai értékeit vette számba. A teljes életműből — nyilvánvaló szándékossággal — bizonyos részleteket nem értelmezett külön fejezetben. így nem tért ki a műfordításokra, a tanulmányokra, a nyelvvédő iratokra, nem taglalta aprólékos pedantériával összefüggő szövegben a költő esztétikai gondolkodásának alakulását, a világköltészethez való viszonyát. Mindezek természetes implicit ismeretében, helyenként egy-egy magyarázó analógia felvillantá85