Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Sipos Lajos: Király István: Kosztolányi: vita és vallomás: [könyvismertetés]
sával az általa relevánsnak minősített alkotásokat értelmezte részletesen. Főleg a pálya második szakszában keletkezett nagy verseket: a „részvétetika” és a „vendéglét-tudat” alkotásait. Legteljesebben a Szegény apám csak egy dalt zongorázik kezdetűt, a Halotti beszéd-et, a Számadást, a Boldog, szomorú dalt, a Szeptemberi áhítatot és a Hajnali részegséget. Ezeket a költeményeket azonban nem más alkotásoktól elszigetelten taglalta. Egyrészt viszonyítási pontként értelmezte a Szegény kisgyermek panaszait, az „őszi versek”-« és másokat, mindegyikhez, legalább utalásban, odakapcsolva az azonos típusú költemények egész sorát, így biztosítván az életmű teljes áttekintését, másrészt a kitüntetett versek poétikai magyarázata közben a magyar líratörténet tanulságait is összefoglalta, s ezzel arról tett bizonyságot, hogy milyen összefüggésrendszerben tekinti meghatározónak a kiválasztott műveket. Az értelmezések természetesen most is rendkívül érdekesek. Király István, akárcsak Ady-könyveiben, itt is imponáló készültséggel fejti ki a művek eszme- és értéktörténeti vonatkozásait, taglalja a külső és belső formát, az alkotások rétegeit, különös érzékenységgel értelmezi a verseket involváló szervező elvet. Mivel itt néhány centrális költemény köré-mögé vonva mutatja be az egész költői pályát, ezért különösen fontosnak bizonyul a poétikai klasszifikációra törekvés. A definíciók ugyanis az adott alkotást egy másik vonatkozáskörbe is bekapcsolják. Az Októberi táj „rövid vers” minősítése például nemcsak a polifóniára törekvés-realizálás sajátos, kosztolányis változatának a megnevezése, de alkalom a „rövid vers” — „hosszú vers” közötti poétikai rokonság leírására, a példát adó japán haiku líratörténeti jellemzésére, a francia és az angolszász költészetben volt haiku- divat emlegetésére, James és Ezra Pound költészettani gyakorlatának és elméletének idekapcsolására is. A Szegény anyám csak egy dalt zongorázik kezdetű alkotás „szerepfelbontó költemény”-ként való emlegetése pedig az empátiaversek elkülönítését, a szerep és az ember ellentmondásának leírását, az alapgondolat szavakba öntésével a versek, a novellák, a karcolatok, valamint az Édes Anna közti szemléleti rokonság megfogalmazását tette lehetővé. Nem kevésbé érdekes, gondolkodásra, mérlegelésre inspiráló a prózaíró Kosztolányiról rajzolt kép. A novellista Kosztolányi helyét az 1908-as évek Boszorkányos esték tői a Tengerszem kötetig a közolvasók és a szakkritika egyaránt Maupassant és Csehov közelében jelölte meg, a regényekről szólva pedig, Szász Károly szavait használva , az az egyöntetű vélemény alakult ki, hoy ezeknél „különbet e nemben alig termelt irodalmunk”. Király István láthatóan nem osztja ezt az ítéletet az egész Kosztolányi-prózára vonatkozóan. Nem sorolta be a „lényegművek, kulcsalkotások” sorába a Káint, a Pávát, az 1936-os Tengerszemet mint műegészt. A próza csúcspontjaiként a négy nagyregényt: a Néró, a véres költő címűt, a Pacsirtát, az Aranysárkányt és az Édes Annát nevezte meg. És az Esti KornéZ-ciklust. A Kosztolányiról szóló korábbi tanulmányok a regényeket általában önmagukban szemlélték. Ha valamiféle együttesben értelmezték az írásokat, akkor vagy a kisváros helyszínazonosságát taglalták, mint Szerb Antal, vagy az élet kifejezésére való törekvést értékelték, regisztrálván, hogy a „kifejezésen” van a hangúly, mint Babits, esetleg a magyar próza folytonosságába illeszkedő önértékét becsülték főleg, mint kitűnő könyvében, A regény és életben Rónay György. Bóka László tekintette az itt tárgyalt négy regényt majdnem ciklusnak. Szerinte ezeket az alkotásokat egyöntetűen zárt rendbe kapcsolja a társadalomról szóló, könyörtelen, teljes kritika. Király István bizonyos értelemben mindkét értelmezői álláspontot elfogadja. A regények elemzése során mindegyik műben fölmutatja a specifikus vonásokat: a Néróban az „anti-fejlődésregény”-jelleget, a Pacsirtában a kettős szerkezeti elvet, az Aranysárkányban a parabola-mivoltot, az Édes Annában az érdekemberség tipizálhatóságában tettenérhető értékrendbeli konfliktust mint a regények szerző elvét. De regisztrálta a műveket egyetlen rendszerbe integráló tényeket is. Nem életrajzi azonosságokat, helyszínegyezéseket. Azt mutatja be, hogyan realizálódik a regényben a felvilágosodás korában volt regénytípusoknak a „visszavonása”, a XX. századi regényformációk kiteljesítése, bizonyos értelemben későbbi regénypoétikát jellemző néhány mozzanat „előérzete”, s hogyan jelenik meg az alkotásokban a század eleji 86
