Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Szekér Endre: Szabó T. Attila öröksége

Ezen Szászok némely maradéki... a magokat a’ Moldvai Magyarokhoz vették; és mind nyelvekre, mind szokásokra nézve hozzájuk egyesültek ... Ezek magokat szász maradékoknak tartják, s’ egyéb Székelyekkel együtt Csángó Magyaroknak hivattatnak ...” stb.

A történelem, a néprajz területéről egy rövid időre — Szabó T. Attila segítségével pillantsunk a mindennapi életbe, a napjainkban is túlzottan elterjedt káromkodásra! Az I. kötetben a „b” betűnél sok káromkodást találunk, melyből egyet idézünk, a betűhív közlést kissé a mai köznyelvhez közelítve: 1631: „haliam hogj mondja vala az Zabo Koncz Janos Inassa hogj Borbély Giörgi beste lelek kurua fia baszom a felesegedet” (Marosvásárhely, Levéltár).

Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár I., II., III. és IV. kötete van kezünkben. Ez csaknem 5000 oldal. Minden oldal kb. 50—60 sort foglal magában, két hasábban: ez tehát egy oldalon kb. 110—120 sor. A forrásjelzések is éreztetik a Szabó T. Attila által feltárt hatalmas anyagot: az abrudbányai Nagy család leveleitől a gr. Wass vagy br. Wesselényi család levéltáráig. Hatvan esztendeig gyűjtötte anyagát, és századik születésnapjáig tervezte munkájának a megjelenését. Céduláinak mennyisége szinte megszámlálhatatlan, úgy hisszük, milliókban lehet csak — szám szerint — megközeliteni. Az „adatokhoz” kapcsoljuk a tudós intézetek, akadémiák elismerését is: a Magyar Tudományos Akadémia, a helsinki Finnugor Társaság, és más tudományos intézetek tagja volt.

А Веке Györggyel folytatott beszélgetésben Szabó T. Attila „négy évszázad erdélyi nyelvi kincsesbányájának” nevezte a Szótörténeti Tárat. Úgy érezte, hogy a népnyelvből és a közvetlen hangú levelezés nyelvéből sokat tanulhatnak az írók. „Nem avulttá szeretném tenni, nem ’visszajavítani’ szándékszom a mai nyelvet, csak bele szeretném mentetni az írókkal azt a sok nyelvi szépséget, ragyogást, amelyen magam a félszázados levéltári búvárkodás rendjén annyit ámuldoztam. Nem vagyok hivatott eldönteni, mit használt nekem, az én kifejezőkészségemnek ez az ámuldozás. Biztos vagyok benne, hogy ha a magyar toliforgatók ilyenféle gondolattal veszik kezükbe a Tár első és — remélhető— következő köteteit, aligha válnak meg tőle csillogó nyelvi drágakövek nélkül. Ezt önajánl- gatás, önkelletés nélkül mondhatom, hiszen a Tárba foglalt drágaköveknek magam nem teremtője, csak szürke bányásza vagyok.”

74