Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Kunszabó Ferenc: A deviáns a viáns?
több adat tárolható, mint ami az ő agyában egész életében fölhalmozódott. Hát akkor mit akarunk a sok évezredes bölcsességgel? Nemde?! És még az sem vitatható, hogy ezekben a mai, öntudatos megfontolásokban sok a valós elem. Mint abban is, hogy a ma embere nem egyszerűen lerázni akarja magáról szülejét, hanem jót kíván neki, mikor bedugja valamilyen intézménybe. Humánumból. Ám ez az emberség, általában és jellemzően, rég elvesztette nemes tartalmát, és rideg, kegyetlen embertelenséggé lett. Ez is modem tévedéseink természetrajzához tartozik. És ebben is számlálni lehetne a kivételeket. Hiszen mennyien vannak, akik mégis maguknál tartják szüleiket, tisztelettel, szeretettel övezvén őket. Keresni lehetne a visszaéléseket, társadalmi, sőt jogi harcot indítva ellenük. S fel lehetne — fel is kell! — szólítani az embereket, hogy gondoskodjanak szüléikről, ha csak lehet; de az az igazság, hogy egyre kevésbé lehet, minélfogva az így vagy úgy cserbenhagyott öregek egyre többen lesznek, s nem az idős korosztályok szaporodásának arányában, hanem azt számtani léptékben meghaladva. Ugyanúgy, ahogyan a testi, lelki érzelmi és értelmi fogyatékosok száma is rohamosan nő és nőni fog modem társadalmunkban. Az indíttatás itt is magasztos: az életet pártoló, a deviancia ellen küzdő. Ma már milyen kegyetlennek tartjuk azt a spártai szokást, hogy az életképtelen vagy annak ítélt újszülötteket föl vitték a Taigetoszra és mély szakadékba dobták! Számunkra követhetetlen! S valóban. Születhetett volna, vagy születhetne — távol legyen! — az én családomban is bármily nyomorék, ha egy kis remény is volna életben tartására, nem válnék meg tőle. Sőt, azt hiszem, annál jobban ragaszkodnék hozzá ... Látni erre elég példát, s ez korunk kifinomult érzéseit, nemes gondolkodását bizonyítja, újfent. Amellett, hogy sorakoznak az esetek, mikor a nehezen megmentett gyermekből erős, egészséges ifjú, esetleg még híres sportoló is válik. Aztán a testi fogyatékosok, kik nehezen vonszolják ugyan fizikai jelenvalóságukat, ám szellemiekben, művészetekben sokra képesek. Vagy ha átlagosak is minden tekintetben, de nagyon hasznos tagjai a társadalomnak. Ám ha még nem hasznosak is, joguk van az élethez — milyen alapon vonahatnánk meg tőlük? Képtelenség. Igen, de ha elmegyünk csak egyetlen állami intézménybe, ahol a súlyosan debil gyermekeket tartják, s nem bejelentett, hivatalos látogatóként, hanem csak úgy, hívatlanul érkezünk, az ott látottak is képtelenségnek fognak tűnni. A mindennapi élet alapvető dolgainak elsajátítására alkalmatlan, önmagukat ellátni képtelen gyermekek, kik egész életükben, tehát körülbelül 60—80 éven keresztül biliztetésre, etetésre fognak szorulni... És akkor még nem is beszéltem azokról, kiket az öntudat szintje alatt tartunk életben, gyógyszerekkel, művi beavatkozásokkal. Tehát erőszakkal. S ebben talán nincs jelen a kegyetlenség eleme? A humánum, az életjog nevében. Ez nem számít embertelenségnek, nem kelt felháborodást, sőt, naponta tömegesen igényeljük és helyeseljük szerte a civilizációnkban. Nincs itt valami hiba modern emberi, erkölcsi értékeink körül? Különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a magzatot nagyon sokszor önös kényelmi szempontból vetetjük el: még nincs lakás, még kicsi a lakás, még nincs bebútorozva, még nincs autó — vagy amit egy televíziós interjúban hallottam, mellesleg megemlítve: „éppen világkörüli útra nyílott lehetőség.” S ezek vajon nem játszottak szerepet abban, hogy a magzat elvétele ma már befér erkölcsi normáinkba? A nyomorékot viszont a többség a köz gondjaira bízza. Nem lehet, hogy az anyaméhbe „tolt” Taigetosz miatt támadt rossz érzéseinket akarjuk ellensúlyozni a súlyosan fogyatékosok erőszakos életben tartásával, az önmagukat ellátni képtelenek örök kínzásával (mert a tudat, hogy ők nem tudják élvezni az életet, meglehetős fájdalom számukra: erről a gondozóknak bőséges tapasztalataik vannak). — Ha ezeken némiképpen elgondolkodik a kedves olvasó, talán nem háborodik föl túlságosan a következtetésen, hogy a spártaiak gyakorlata tisztességesebb, erkölcsösebb volt a miénknél. Nem szenvedtették egy életen keresztül a fogyatékosokat, ugyanakkor nem vaktában, az anyaméhben gyilkolták a magzatot. Azaz, tudományosabbak is voltak, mint mi. Mert az élet törvényeihez alkalmazkodtak. Nevezetesen, nem a terhesség megszakításával, egy biológiai folyamat durva kettévágásá51
