Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Kunszabó Ferenc: A deviáns a viáns?
csökkentése, a járványok elleni küzdelem, a korábban halálos betegségek ártalmatlanítása — karöltve a társadalom gondoskodásával, az áldozatkész egyének és egyesületek kezdeményezéseivel, páratlan eredményeket hozott. S ennek leglátványosabb mutatója lehet az emberiség újkori gyors szaporodása világméretekben, legjellemzőbbnek azonban az átlagéletkor növekedését tartom, mely civilizációnk központi területein mintegy duplájára nőtt az utóbbi száz évben. Magyarországon a hetven éven felüliek a milliót közelítik ma, a népességnek csaknem tíz százalékát! Elképzelhetetlen volt, akár csak ötven éve is. És ezt valóban nagy eredménynek tartom, és személy szerint is örülök, hiszen ötvenes éveim közepén járva, megnövekednek reményeim: még évtizedekig láthatom gyermekeim, unokáim emberesedését, s mellesleg élvezhetem az élet azon kellemeit, mik az idő haladtával egyre kevesbednek és vékonyodnak ugyan — de talán éppen azért ragaszkodunk hozzájuk annyira. Végül a kelletnek egészen kikopnak, s marad maga az élet, már több nyavalyával, mint örömmel, több jajjal, mint kellemmel; ragaszkodásunk azonban általában ekkor sem szűnik . .. Igen, az életösztön a legmélyebben ágyazódik bennünk — s ennek jogosságát ismeri el az újeurópai kultúrkör, és ehhez tartja magát modern korunk humanizmusa is, mikor az egészségügy kötelességévé teszi, hogy a beteget az utolsó pillanatig gyógyítsa, ha halálos beteg, ha reménytelen, eset, akkor is. És ez bizony korunk nemes, önzetlen vonása. Azonban ... öreg rokonom, kihez totyogó koromtól annyi kedves emlék fűz, kórházba került. Meglátogattam. Nem ismert meg. Én igen, két apró, okos szeméről, mely a sok Napba nézéstől mindig össze volt húzva, huncut tréfálkozásra készen . . . Most az értelemnek már csak szikrái pattannak benne nagynéha, s hiába mondogattam, hogy itt vagyok, bátyó, megjöttem, egyre csak mondogatta, hogy miért nem üzennek nekem? .. És akkor sírhatnékom támadt, lehajtottam a fejem — és tulajdonképpen csak akkor vettem észre, hogy ágya kétoldalt be van deszkázva, két keze kikötve, a félrecsúszott takaró alól katéter villan elő, s a lepedő gyanúsan barna. Igen, a bélsár nyomai félreismerhetetlenek voltak, noha a személyzet tudta, hogy jövünk. Annyira, hogy ki is készítettek egy csomó összeragadt pizsamát — miközben az öreg meztelenül feküdt proktusztészi ágyában. — Előrehaladott agyi meszesedés — mondta az orvos, s mindjárt fölsorolta, hogy a megyében hol vannak elfekvő-kórházak: — Ott megkaphatja a szükséges gyógyítást, szakszerű ápolást; itt alig áll módunkban visszafordíthatatlan esetekkel foglalkozni... Csendben kászálódtunk az autóba. Másodsógornőm sírt, embemyi gyermekei pedig sápadtan hallgattak — én pedig a legközelebbi elfekvő felé kormányoztam. Amit messze környéken csak „hullagyárnak” hívnak. . . Egy életre elég, amit ott láttunk. Nekem legalábbis. De rokonaimra is hatott oly mértékig, hogy az öreget hazavitték. Két hónapra. Aztán mégis beadták. Mert a családban mindenki dolgozik. Mert az öreg a kanalat már nem birta a szájához emelni, de az ágyhoz szögezett deszkákon át tudott bukni, s ott hevert a szőnyegpadlón, mocsokba fagyva. Általában naponta ... Általában naponta fürdőszobába cipelni a csontig soványodott, mégis súlyos testet, zuhany alatt vakargatni, aztán a fölfekvéses sebeket ragasztgatni — illetve, ragasztgatni próbálni, hiszen az elfáradt bőr darabokban vánnyadt le, s egyre nagyobb területen tűnt elő a már nem is vérző, nyersen remegő hús . . . amibe a körzeti ápolónő már az injekciót sem tudta beerőszakolni, úgy, hogy szájon keresztül próbálta alkalmazni — megértem rokonaimat. Az élőhalottnak láthatóan már nem fájt, nekik kibírhatatlan volt. Nem tudtak aludni, mert idegeik már arra voltak „kihegyezve”, hogy az öreg mikor zuhan ki az ágyból; a meny tíz kilót fogyott... megértem, hogy végül is bevitték. Csak azt nem értem, miért csináljuk? Miért méltó az emberhez ez az állatnak is méltatlan, lét alatti lét?! Nem értem, mi ebben az emberbaráti, sőt a puszta (érzelem nélküli) rációt sem tudom fölfedezni benne — csak abban vagyok nagyon bizonyos, hogy én nem szeretném megérni ezt az állapotot. Megvallom, abban bízom, hogy ha ne adj’ Isten, mégis ilyen helyzetbe kerülnék, csak megszánna valamely emberséges egészségügyis, és beadná 49