Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Botlik József: Realista és szociográfiai vonulat a jugoszláviai magyar irodalomban: tanulmányvázlat: 1919-től napjainkig

írta nehezen olvasható görbe betűivel egyetlen levelében apja, mert a levélírás az anyja dolga volt, a Sors és a Körülmények mindég gondoskodnak róla hogy mink megmaradjunk annak amik kezdettől fogva vagyunk akár Itthon akár a Nagyvízen túnan." S Magó Gellért már akkor látogatott haza Brazíliából, amikor ott már senkije sem maradt.

A színtársulat Magó falujába ér, s a dél-amerikás magyar keresi a régi ismerősöket. Nagy Vincét most viszik kiterítve, tétovázik, utána siessen-e meghalt barátja halottaskocsijának. Gyermekkorára emlékezik, amikor kihirdették: mindenki mehet Amerikába, megadták az engedélyt, a vonat- és a hajójegyeket. Apjának nem akaródzik menni, mert „ ... a nagylaposon túl földet oszt a község, igaz, mindössze másfél kvadrátot, de ráfér a házam, nem azért locsoltam verejtékemmel a tekintetes úr földjét, véremmel meg a messzi tálján földet, hogy most ilyen könnyen szabaduljon meg a király és a tekintetes úr tőlem.” Aztán mégis elindultak Brazília felé a nyári forróságban a vonathoz, de felhőszakadás kapja el őket. Irgalmatlan sár lett, a lovak kidöglöttek, Lajkó Böske néni a kocsin szült meg asszonyok karéjában. „ ... te már itt születtél a vízen túnan kicsi Lajkó Illés, mire születtél vajon?, te kis ártatlan, neked tán már könnyebb életed lesz, mint nekünk többieknek, segítsen meg az Isten, a férfiak ezalatt hevesen tanakodtak, aztán Nagy Vince földhöz csapta a kalapját, hát akkor legyen az akaratotok szerint, tenélkületek én sem mehetek sehova, idegen földön egyedül olyan az ember, mint az ördögszekér, kedvére sodorja ide-oda a szélvihar.” Fogadják el itt a házhelyeket, visszakapják a vonat- és hajójegy árát, azon már hozzákezdhetnek az építkezéshez. Lajkó Péter táncra perdült a bicegő lábával, de gyorsan megérkeztünk, kiabálta, ez a hely lesz most már a mi Brazíliánk. El is nevezték Brazinak vagy Brazillónak, 1925 nyara volt ekkor. „ .. . a szerencse vagy a balszerencse kiismerhetetlen útjait követve nem brazíliaiak lettek, hanem brazillósiak, ami ugye óriási különbség, mert az óceánon túl az ijesztő bizonytalanság várt volna rájuk, itthon pedig a kényelmes és jól kitaposott bizonyosság, őseik sorsának meglepetéssekkel csak nagy ritkán szolgáló bizonyossága.”

A regény tulajdonképpeni cselekményével már az első húszegynéhány lapján megismerkedünk, a többi szinte már ráadás, a fontosabb hajdani és jelenidejű események valamelyest elmélyültebb kibontakozása. Ezt mutatja a fejezetcímeket helyettesítő felosztás: a/1, b/1, c/1, a/2, b/2, c/2, a/3, b/3, c/3, amely jól kifejezi az események réteges egymásra épülését, összefonódását. A társulat — az élet nagy színjátéka — időközben Magó múltjának egy-egy darabjával szembesül, mindig más és más nézőpontból. Ellátogat a Ketrecbálba is, melyet kézzel írt plakát hirdet a kocsmában: „a Szocijalista Ifjúsági Szövetség heji válaszmánya szombaton este KETRECBÁL-at rendez a Beograd vendéglőbe belépő dijj tombolával együtt 200 dinár”. Magó elmegy a bálba, a verekedő legények a vándorszínészek szekerét is összetörik. Pirkad, Magó is elindul hazafelé, hosszú, unalmas vasárnap áll előtte. Meglátja, hogy az a halottaskocsi hurcolja a vándorszínészek felszerelését, amellyel tegnap Nagy Vincét vitték ki a temetőbe. Az egyik komédiás fáradt hangon énekel. Aztán Magót látjuk a dűlőút mellett, deréktól lefelé eltakarja a kukoricaszár. Nem tudni pontosan, föllépni készül a halottaskocsira vagy most szállt le róla. A komédiások úgy távolodnak, mintha nem csupán a faluból, de a világból szándékoznának kivonulni, akár Magó Gellért rezervátum felé tartó indiánjai, valamennyiünket fenyeget, hogy egy szép napon elragadják tőlünk vadászmezőinket, gondolja elnehezült fejjel, s behumja a szemét: fölégetett tarlót lát, amelyen kitágult orrlyukú, csatakos lovat jártat mérhetetlen türelemmel egy félmeztelenre vetkőzött legény”. Ő, a hatvanéves Magó Gellért érzi magát újra legénynek, aki nem tagadja meg szülőföldjét, s aki a fölégetett tarlón is lovat tör be a jövőnek.

Bognár Antal az Európa szépe című (1975) drámája és a következő évben megjelent Textília című elbeszéléskötete után az 1982. évi vajdasági regénypályázaton szerepelt sikeresen az Esélyek könyve cimű 1983-ban kiadott művével. Az író oknyomozást végez kötetében, ki mennyire, hogyan ismerte P. J.-t, aki tizenöt éves korában áramütés következtében meghalt. Természetes, hogy környezetéből mindenki másféleképpen emlékezik rá, hiszen mindazok, akik ismerték, életének szükségképpen csak egy-egy szeletéről tudtak. Éppen ezért mindenki egyöntetűen tanácstalan, tehetetlen, tulajdonképpen mi is

44