Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Botlik József: Realista és szociográfiai vonulat a jugoszláviai magyar irodalomban: tanulmányvázlat: 1919-től napjainkig

történhetett P. J.-vel? A fiú egy műszaki vetélkedőn apró csónakmotort nyert, amely a hányódásban otthon tönkrement. Ezt kapcsolta rá a 220 voltra, s az áram megölte. Véletlen baleset volt, vagy szándékos öngyilkosság, mert a fiú félévkor intőt vitt haza. A nagyanyja nevelte, anyjáról alig tudott valamit. A matematikát nagyon szerette, gimnáziumba szeretett volna menni, de mégis technikumba iratkozott, mert ott az első évben a magyar tagozaton csaknem minden tárgyat magyarul adnak elő. S a szerző végkövetkeztetése: „Szegény P. J., akár ne is lett volna!.. . így valahogy kezdődhetne a regény, amit rólam ír valaki. Ha ugyan értelme volna regényt írni olyasvalakiről, akiből nem lett és már nem lehet semmi és senki. Aki végképp elveszett”.

S mégis, az író nem tud ellenállni, ezután kezdődik igazán az Esélyek könyve P. József, vagyis Pál Joca lehetséges élettörténeteivel. Lehetne például P. J.-ből egy semmirekellő, aki az iskolából és otthonról menekülve csempésznek áll, szüntelenül utazik s közben orkánkabátokkal, órákkal üzletel. A Vajdaságból úgy rándul át Szegedre, Budapestre és Bécsbe, mintha csak a szomszéd faluba menne. A másik lehetséges életút: Joca érettségizik, egyetemen tanul tovább. Kollégiumban lakik, aztán albérletben, alig van pénze, de keményen tanul. Ez pedig nem más, mint védőbeszéd egy meglett ember mellett. Olyan sikeresen gyűrte le azonban önmagát a tanulásért, hogy tönkremegy: injekciózzák, a haja kihull, de végül felépül. A tanulmányait viszont abbahagyja, műszaki rajzolónak, majd normaellenőmek áll, de egyiket sem neki találták ki. Ideiglenesen nyugdíjazzák, szerencse- játékba kezd, kombinációkat dolgoz ki totóra és lottóra, de sohasem nyer. Befejezésként a kis Pajor királyi életrajza következik, s rá kell döbbennie, hogy az élete nem más, mint állandó félmegoldás, mert „csak azon múlik minden, hogy nem volna szabad senkinek félúton megállnia, tisztáznia kéne helyét és szerepét”.

Aztán P. J. újságíróskodik, de nem állja meg a helyét, nincs benne semmi határozottság. S közben fölszakad benne a nagy felismerés: „A világ nem tökéletes! Semmi sem tökéletes, de ez még nem ok arra, hogy egész életünkben csak tökéletlenkedjünk benne ... Valóságos megszállottja volt... a felelősségnek, a szónak nem abban a köznapi értelmében, amely csupán fontoskodást takar, hanem egy közelebbről meg nem határozható tárgyú és irányú prófétikus elhivatottság jegyében ... abba ágyazza másságát megnemesítő bizakodását a reá szabott gondviselésben, mely földi utakon is néha elégtételt szolgáltat a türelmeseknek.”

Aztán előretekint és következik az akkor még meg nem élt 1986-os esztendőre, amikor P. J. további útja már nem követhető, csak találgatni lehet, merre van. Nem tudni, hogy a szerző jóvoltából lépett-e le, de megválhatott tőle akár könyörületből is: minek vergődjön vele fölöslegesen, ha egyszer minden jószándékú, jóhiszemű igyekezet ellenére új életével nem tud elégedett lenni. Csődöt mondott a Szerző, mint annyian mi is magunk, akik valamiennyien az Esélyek könyvébe valók vagyunk. Hiszen számtalanszor választhatunk így vagy úgy, de talán még ennél is fontosabb lenne az, amit Bognár következő kötetének a címe, Eligazodni (1984) sugall. Alcíme A kölyök és a katona, s írásait holografikus novelláknak nevezi. A kölyökkel foglalkozó írások hagyományos elbeszélésépítkezések (Oda a fehér bögre; Füstbement terv; Szeretnék olyan lovas lenni, mint az apám; Állóháború). Az úgynevezett bakanovellák (Moslék és manna, Wah-wah, Mint afféle gyerekek) sokkal valóságosabbak, keményebbek; a gyermekből meglett férfi áll előttünk, aki állandóan a moslék és a manna kettősségét érzékeli, mert szerinte a moslék a múltat idézi, a pára az utópiát, a reményt. A katona „az elviselhetetlenül elszemélytelenítőként szenvedett uniformisból teremt így, a szavakba kapaszkodva, tűrhető inkognitót egyedi voltának, nyugtázta később félmosollyal, aklimatizálódva a várakozássá lényegült idő álomszerű közegéhez”.

A költő Tari Istvánt indulásakor, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján egyesek a Symposion-nemzedék harmadik rajához számították, mi azonban az Ellenfényben (1982), majd a Homokba kapaszkodva című (1985) köteteivel a jugoszláviai magyar irodalom szociográfiai vonulatához érezzük mind közelebb állónak. Az Ellenfényben kötetében a versek mellett miniatűr szocionovellákat találunk — e könyvét is, mint az előzőt, Tari saját

45