Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Botlik József: Realista és szociográfiai vonulat a jugoszláviai magyar irodalomban: tanulmányvázlat: 1919-től napjainkig
vásárosok; (1980). Újabban a Vándorok és letelepedők című (1985) könyvében a faluból városba, a Vajdaságból az ország más vidékeire települők nyomába eredt, itt-ott jelezte a vendégmunkások, a kivándorlók útjait, s ismertetett meg bennünket a napi ingázók, a vándormunkások életmódjával. A fiatal, 1947-es születésű Dudás Károly legújabb művével, a Ketrecbállal jelentékenyen megújította, ugyanakkor megőrizte a jugoszláviai magyar irodalom hagyományos realista vonulatát. Előző két könyve — ezekről röviden szólunk — eredményeit a regényírásban kamatoztatta. A szociográfikus látásmódjára mint meghatározó alaptónusra sikeresen épült rá a regényírói igény, a világmindenség magasabb szintű ábrázolásának a vágya. Első kötetében (Szakadó, 1977) a hagyományos paraszti élet felbomlását jelenítette meg szociográfiai riportokban. Úgy idézte meg a földműves múltat és jelenidőt, hogy a komor mondanivaló közé gyakran festett lírai színeket. Mégsem fulladt szentimentalizmusba, mert érzékeltetett egy letűnt világot. Sikerült megmaradnia vajdaságinak, mert mondanivalóját kelet-európai összefüggésekbe ágyazta. Második kötetében (Jártatás, 1980) részben folytatta előző művét, de a riportok mellett már novellákat, jegyzeteket — az utóbbiak inkább lírai karcolatok — is közreadott. Novelláinak egyik legfőbb sajátossága, hogy sugárzik belőlük az író „belülről látó” képessége, amely egyrészt Dudás alapélményvilágából, a paraszti társadalom gyökerekig hatoló mély ismeretéből következik. (Haláleset, A vadőr, Kinn a tanyán.) Kelet-európai sorspéldázat O. A. élete a Fényképeken az egész élet című megdöbbentő riportja: a háború után 1949-ig volt hadifogoly a Jeges-tengernél. Szabadulása után Romániába került, de ő tovább akart menni haza, vagyis Jugoszláviába. A hatóságok nem engedték, mondván, ott nem magyarok, hanem délszlávok élnek. O. A. Csíkszeredán talál otthonra, megházasodik, s csak 1964-ben került haza a Vajdaságba. „Az öregek megöleltek — mondta —, de öcsém csak állt ott, néztünk egymásra idegen tekintettel.. . Kihullott egy darab az életemből. Ezeket a fényképeket egyre többet nézegetem, gondolatban a nemlétezőket is, amelyek azokról készültek volna, akik távollétemben meghaltak, s akiket nem fényképezett le senki, pótolják kicsit a hiányzó darabot.” Dudás Károly már a Jártatás című kötetével új színt hozott a vajdasági magyar irodalomba. Ereztük, hogy a következő kötete regény lesz. Várakozásunkban nem is csalódtunk, harmadik kötete a Ketrecbál az egyetemes magyar irodalom fontos eseménye lett. A mű annak a regénypályázatnak díjazottja, amelyet az újvidéki Fórum Kiadó kezdeményezett, s amivel célja nem kevesebb volt, mint regényírásra ösztönözni az ottani magyar írókat, s megerősíteni a próza jelenlétét. Ezáltal felszámolja a jugoszláviai magyar irodalom két világháború közötti, s részben még máig is ható „hírlapirodalom” minősítés utolsó hadállásait. Három év alatt nyolc regény jelent meg, közülük — a megjelenés sorrendjében — az Új Symposion-körhöz tartozó Juhász Erzsébet Gyöngyhalászok, Dudás Károly Ketrecbál és Brasnyó István Majomév című regényét tartjuk a legjelentősebb alkotásoknak. Az utóbbiról már szóltunk, most Dudás Ketrecbálját vizsgáljuk kicsit részletesebben. A regény alaprétege a realista megközelítés, de annak korszerű változata, a szinte szociográfusi hely- és kömyezetleírások, a regény főhősének Magó Gellértnek s egész addigi életének és jellemének minél részletesebb, szinte fénykép-mozaikszerű bemutatása. A regény második rétege a sajátos vajdasági magyar világ közelmúltjának és jelenének a feltérképezése. Mindezt a két hétre Brazíliából hazalátogató 60 éves Magó Gellért valóságos fényképezőgépén keresztül is láthatjuk. Topolyán a menetrendben feltüntetettnél tíz perccel korábban ment el a Becsére tartó autóbusz, s Magó gyalog vág neki a tizenöt kilométeres útnak. Négy vagy öt kilométer után sátoros kocsi éri utol, vándorszínészek, s felveszik. Néhány napos kerülőt tesz velük a környékbeli falvakban, legalább megnézi az egykori helyszíneket, életének egykori szinterét, találkozik néhány ismerőssel, ha ugyan még megismer közülük valakit, s talán akad olyan is, aki őt megismeri. Magó ötéves kora óta vágyott Brazíliába, a kakaó, a kávé, a gyapot, a végesincs őserdők, a nagy folyók országába, ahol végül peón lett, ugyanolyan megvetett földtúró — harmadrangú ember —, mint apja, nagyapja, dédapja volt a Bácskában. „ ... nem bújhatsz ki a bőrödből, fijam, 43
