Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Herceg János: Európai naplójegyzetek
na és Moldva vidékén, amely hol orosz, hol meg török, illetve osztrák és román uralom alá került. Román—magyar kétnyelvűségük sem engedett meg valamilyen határozott partikuláris következtetést. Siratóénekeik megrendítő ősi szépsége inkább a sehol igazi hazára nem lelt népek panasza volt, a sem ide, sem oda egészen nem tartozás soha meg nem szűnő dilemmáját tükrözve. Közben állandó lakosságcsere ment végbe vidékükön, nekik is folyton menekülniük kellett, s hol itt, hol ott találtak otthonra. Jelentős részük a Szerémségből menekült Zsigmond király idejében, amikor a huszitákat vették üldözőbe, másik részük az emlékezetes madéfalvi veszedelem idején szökött át Székelyföldről, mert nem akartak Mária Terézia parancsára határőrkatonák lenni. Közülük mintegy négyszáz embert halomra lőttek. Ezt nevezte a történelem siculucidiumnak, vagyis székely veszedelemnek. Hogy miért nem akartak, arra nézve nem maradtak dokumentumok. így csak feltételezhető az idő távolából, hogy éppen népi kettősségük tiltakozott az „egy hazáért” való fegyveres kiállás ellen. A románokat is testvéreiknek tekintették. Ezért hitték róluk a „regátban”, vagyis a régi román királyságban, hogy románok. Kétnyelvűségük, amelynek a területükön élő népek békéjét kellett volna szolgálnia, őket magukat az állandó kisajátítás, a beolvasztás veszélyének tette ki. Még a második világháború alatt is az akkori magyar kormányzat „honmentő” programjának lettek áldozatai, s hosszú, keserves golgotajárásuk után találtak csak megnyugvásra és hazára. Nem szólva az úgynevezett „hétfalusi” csángókról, akik Brassó környékén jutottak menedékhez, s így róluk nem is esik szó. Mert most aztán megszólalt a kérdésben egy született csángó: Dumitru Martinas, aki a moldvai csángók eredetével foglalkozó könyvében a csángókat Erdélyből Moldvába áttelepült románoknak mondja, akik épp azért hagyták el hazájukat, mert nem akartak elmagyarosodni. Ahogy a csángók másik része viszont nem szeretett volna román lenni. Azért ragaszkodott nyelvhez, hagyományhoz, ősi már-már legendákká lett emlékekhez. Dumitru Martinasról csak annyit tudunk, hogy ő az otthoni kétnyelvűség ellenére a román nemzetiséget választotta. Anélkül, hogy népi, csángó származását megtagadta volna. Nem lehet eldönteni: iskolázottsága, román környezete bírta-e rá erre a választásra, vagy pedig az az állítása, hogy a csángók elmagyarosodott katolikus románok. Külön érdekessége a dolognak, hogy könyvét nagy megértéssel az MTA kolozsvári származású munkatársa, Szabó T. Ádám ismerteti egy nyugati magyar emigráns folyóiratban, az Új Látóhatárban, mintha ebben is egy harmadik, feltehetően semleges megoldást keresett volna. Egyben annak a reményének is kifejezést adva, hogy a vegyes kultúrák és vegyes házasságok Európa-szerte mind gyakoribb hatása folytán a kontinens népei egymásra találnak majd anélkül, hogy a maguk nemzeti egyéniségét kénytelenek lennének megtagadni. * * * Elhagytuk a bajor hegyeket, keletre már a stájer erdők sötétlenek, ahol Rosegger írta történeteit hamisítatlan tájszólásban, a maga jámbor népéről. Tirolban vagyunk, a kufstei- ni vár alatt, ahol Kazinczy, Batsányi és Verseghy raboskodott, s last but not lest Rózsa Sándor végig vasban. Az idegenvezető a betyárról beszél fantasztikus történeteket, amelyeknek a fele sem igaz, s persze, az írókról nem tud semmit. Ezen a vidéken, és talán távolabb is, barbár pusztai népnek nézték mindig a magyart, száguldó méneseivel és a betyárokkal, akik rettegésben tartották az utasembert. A Brenner-hágó felé közeledünk, már kétnyelvű táblákon jelenik meg Bosen, illetve Bolzano neve, mintha az osztrákok végleg belenyugodtak volna tartományuk elvesztésébe, úgyhogy csak néha rendeznek lármás tüntetéseket a revizionisták, s aztán barátságos jegyzékváltások igyekeznek lecsillapítani a kedélyeket. Bolzanóról Márai regénye jut eszembe Casanovával, akinek az irodalomról is megvolt a maga határozott véleménye, s ez a regénynek olyan részlete, amely sokkal inkább Máraira jellemző, mint a halhatatlan kalandorra. De a szépség iránti fogékonyság és a csendes 24
