Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Herceg János: Európai naplójegyzetek

magába zárkózása az embernek, itt mintha mégse csupán fikció lenne, és literátori extrava­gancia. Egy darabig mintha még mindig elébünk jönne sötéten, csillámló vizével az Inn, mert még meztelen térdű, bőmadrágos, makacs tiroliakat látunk zergeszakállas kalapban, pedig már olasz területen járunk, s az égbenyúló hegyeket egyre több völgy szakítja meg szelíd kaszálókkal, s mélán legelésző tehenekkel, amitől egyszerre édesen feminin lesz a táj, csengő-bongó szonettek andalító muzsikájával. A szonett mindig is az olaszoké volt, az egész Itáliát bebarangoló Petrarcától kezdve Michelangelóig, aki mikor letette a vésőt és a kalapácsot, mert a remekmű ott állt kőbe faragva, szavakban fejezte ki, ami még teremtő képzeletében megmaradt. „Miért olvasnám Aleksa Santicot — mondta hetykén Cmjanski. — Ha szonettet akarok olvasni, Michelangelóhoz fordulok.” Kazinczy mintha még nem vett volna tudomást a költő Michelangelóról. Petrarca azonban annál jobban megbabonázta. Mint az irodalmi élet felelős szervezője, barátainak is ezt a műfajt ajánlja választékos leveleiben Széphalomból: a szonettet, a forma kecses, és mégis szigorúan összetartott veretével, s ehlfez a toscanaihoz oly hasonló lesz Tokaj népe, amikor azt írja maga is szonettben lelkendezve: E szép vidék lön kedves birtokom: Egy új Tibult itt megdicsőitett engem, S én ötét és hölgyét örökre zengem. Meg kellett várni, hogy a reneszánsz messze kimagasló alakjának, Michelangelónak a versei a német Frey közvetítésével végre eljussanak a magyar olvasóhoz is, erre azonban már csak a XX. század elején került sor. Fordításban is élénken bizonyítva, mennyire egy és elválaszthatatlan volt a költő és a szobrász egyénisége. Mert az utóbbi mintha megitta- sult volna kőbe faragott alkotásának szépségétől, ebben az ihletben írta legszebb szonettjét, a Medici-kápoInában elhelyezett allegorikusán élővé lett sötétségről, az éjről, amelyet Sárközi György fordított: Ó, édes éj, szelíd, habár sötét vagy, a fáradságunk benned véget ér. Jól lát s ítél, ki téged áld, s dicsér, ki megvilágosulva tisztel, ért csak. Magyar és világirodalom közötti messzeségre világít ez a késés, míg a közbeeső századok egy magyar reneszánsznak az őrzői voltak. S Mátyás udvarában mégsem volt senki, aki ezt a távolságot a költészetben magyarul megrövidítette volna. Ami meg ezután követke­zett, az a reneszánsz hanyatlása volt, és a költészet dekadenciája Itáliában. Leopardival a világfájdalom költészete jelent meg, s ez inkább korjelenség volt, mint sajátos olasz reveláció, úgyhogy Goethe talán azért nem nézett vissza Itália fénykorára Petrarcával és Michelangelóval, mert előítélete erősebb volt, mint az érdeklődése. 25

Next

/
Oldalképek
Tartalom