Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Mezey László Miklós: A magány legendája és valósága: Fábry Zoltánról
Mezey László Miklós A magány legendája és valósága — Fábry Zoltánról —-Ж-z emberi magányosság — az íróé is — mindenképpen magánügy. Az irodalomtörténet nem a létformát méltatja, hanem a megírt műveket elemzi, méri és minősíti. Ilyen értelemben indokoltan választja szét az író alkatában egységesült „írói én”-t és az „emberi én”-t. Viszont az is bizonyításra nem szorulóan igaz, hogy az életmű kialakulásában az alkotó személyisége meghatározó jelentőségű. Ha nem egyébért, mert az írói hivatás nem pusztán megélhetést biztosító foglalkozás, de életforma is. Az életmű behatóbb vizsgálatakor tehát kikerülhetetlen az életút jelentősebb állomásainak számbavétele. Ám az alkotó sajátos létformájának — ha van ilyen — tanulmányozására kevés példával szolgál irodalomtudományunk. Fábry Zoltán azon kevés e századi íróink egyike, aki roppant sajátos — és így szinte törvényszerűen legendássá vált — életformát épített magának, magából. Érdemesnek ígérkezik, ha a „remeteség” legendájának túlzó nagyításaitól megfosztva, megismerkedünk ezzel az első pillanatban ugyancsak különösnek tetsző, ám az író alkatára nézve föltétlenül hiteles életformával: Fábry Zoltán magányosságával. * * * A közép-európai polgárosodás központosító törekvéseinek egyik eredményeként tartjuk számon tájaink szellemi metropolisainak létrejöttét. Ha annak előtte Széphalom, Szatmár- cseke vagy Nikla lehettek a magyar irodalom mértékadó műhelyei, a XIX. század második felétől szinte kizárólag Budapest a tehetségeket magához vonzó és gondolatokat alkotások formájában kisugárzó irodalmi központ. A főváros kulturális egyeduralma azonban történelmi kényszerűségből nem lehetett tartós. Trianon után föltűnő gyorsasággal szerveződtek meg a magyar nyelvterület különböző országokba került darabjain a kisebbségi szellemi centrumok: Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Brassó, Újvidék. Az utódállamok magyarságának arra való tehetségei most már az új — helyi hagyományaikra többé-kevésbé alapozó — fiók-székvárosokba áramlottak, ahol elsősorban a lapszerkesztőségekben, illetve a kiadók és iskolák körül csoportosulva teremtették meg a szlovenszkói, az erdélyi s a vajdasági magyar irodalom központjait. Fábry Zoltán volt talán az egyetlen, aki az egyetemes magyar irodalom e metropolis-vonzásával dacolni akart és tudott. Sőt magányával, vidéki elvonultságával rangot is szerzett magának, mert öntörvényűvé és hitelessé tudta emelni létformája kivételességét. Míg az írók legtöbbje személyes jelenlétének folyamatosságával igyekezett magát nyomatékosítani a kulturális élet — gyakran viharos — forgatagában, neki jelen-nem-létében volt egyéni varázsa, súlyosságának egyik titka. „Ö a láthatatlan magyar író — mondta Szalatnai Rezső —, akit azonban mindenki érez, mint egy delejes szem jelenlétét.” így már nem is érezzük annyira paradoxonnak az állítást: Fábry irodalmi és közéleti jelenvalóságát személyes hiánya mutatta a magyar irodalom félévszázados történetében. 67
