Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Pomogáts Béla: Oldás és kötés: Csiki László munkásságáról

magyar irodalom egyik legfigyelemreméltóbb tehetségeként méltatta mind a romániai, mind a magyarországi irodalomkritika.

A többszörös otthonalapítás — Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben, Kolozsvárott és Budapesten — is mutatta, hogy a sors és a pálya nem nélkülözte a fordulatokat, és Csíki Lászlónak valamiképpen mindig a megtelepedéssel, a megállapodással szemben kellett választania. Legalábbis, ha be akarta tölteni a maga „belülről vezérelt” függetlenségének törvényeit. Mindezzel nemzedékén belül is magára maradt. A Forrás „második nemzedéke”, amelynek sorában fellépett, ugyanis többnyire a tájhoz és a rajta élő emberi közösséghez kötő élmények újjászületését hozta, képviselői — a többi között Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Cseke Gábor, Kenéz Ferenc, Vásárhelyi Géza — rajban érkeztek és a közös szellemi vállalkozások nemzetiségi életet és művelődést formáló erejében bíztak. Általában a hatvanas évek második felében végezték el főiskolai tanulmányaikat, többnyire a kolozsvári egyetemen, s ott a Gaál Gábor-körben mutatták be és vitatták meg első írásaikat. A közös munka alapozta meg az összetartozás nemzedéki tudatát, egyszersmind a jövő terveit. Szemben az „első” Forrás-generáció tagjaival — Szilágyi Domokossal, Lászlóffy Aladárral, Palocsay Zsigmonddal, Hervay Gizellával, Lászlóffy Csabával —, akik bukaresti vagy kolozsvári szerkesztőségekben helyezkedtek el, s igen korán a nemzetiségi irodalom fontos őrhelyeire kerültek, őket szerény tanári katedra várta valamelyik székelyföldi, mezőségi vagy szatmári faluban. És csak néhány esztendővel később, a nemzetiségi sajtó 1968—1969-es átszervezését és kibővítését követve jutottak valamelyik megyei lap — többnyire a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör, a Csíkszeredái Hargita vagy az újjászülető Brassói Lapok — munkatársai közé.

Ilyen módon kerültek közvetlenebb kapcsolatba az erdélyi magyarság népi rétegeivel, vidéki hagyományaival, s kaptak alkotó lendületet a nemzetiségi közéletnek attól a felélénkülésétől, amely a hatvanas és hetvenes évek fordulóján — sajnos csak átmenetileg — bekövetkezett. Ők hoztak újabb fordulátot a romániai magyar költészetbe: a Forrás „első nemzedékének” városi élményvilága, világirodalmi tájékozódása és az avantgárd iránt megmutatkozó érdeklődése után a vidéki — székelyföldi, mezőségi, szatmári — élményeket, a népi élet és kultúra iránti érdeklődést, a nemzetiségi sorshelyzetek kifejezésének vágyát, a közösségi elhelyezkedést és kapcsolatokat. Mindezzel együtt felújították az erdélyi magyar költészet hagyományos érdeklődését az erdélyi természet és történelem iránt, s új értelmet adtak a népköltészet alkotó felhasználására irányuló poétikai igénynek.

Csíki László költői-írói világát is igen sok szál fűzi ehhez a közös nemzedéki sorshoz és világképhez, mindazonáltal mintha elkülönülési vágyában, irodalmi vonzódásaiban

— például Méliusz József nagyvárosi jellegű avantgárdja, általánosságban a modernebb szellemiségű, avantgárd irodalom iránt — inkább az „első” Forrás-generáció útját járná, mint a „másodikét”. Egyik hangsúlyos nyilatkozatában ő maga is a nézet- és ízléskülönbségekről beszél, midőn a Megyei Tükör körül kialakult íróközösség közös reményektől duzzadó ifjúságára emlékezik. „Életrajzomból eredően — olvassuk ezt a nyilatkozatot

— irodalmi kérdésekben is eltért a véleményem a fiúkétól. Nagyon irigyeltem őket, mert pontosan tudták, melyik élményrétegüket akarják kiaknázni. Már akkor határozott arcélű, népi gyökerű, erős falusi élményvilágot őrző emberek voltak, s ezt tudatosan akarták íróként képviselni. Ezzel szemben én az irodalomban is éppen úgy tengtem-lengtem, mint a világban, s bár nagyon jól éreztem magam közöttük, sok kérdésben nem tudtam egyetérteni velük. (...) Az, hogy összekerültünk, véletlen volt — az, hogy szétugrottunk, törvényszerű.” Csíki László a maga útját járta, általában egyedül próbált megküzdeni a nemzetiségi sors vagy az irodalmi élet kihívásaival, az alkotó munka mindig előre lendítő próbatételeivel. Következetesen őrizte szellemi függetlenségét: jogát ahhoz, hogy a gondolat és az írás mindig új kalandjaiban tegye próbára megújulási készségét, egyszersmind makacsul védett személyes identitását. Ahogy Ars poetica licencia című versében mondja: „ha magamra voltam, mint az alvó, /csak védtelen, mint a gondolat — /az igazságnak boldog formát:/ kitaláltam magamat.”

15