Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Pomogáts Béla: Oldás és kötés: Csiki László munkásságáról
Nem csak hányatott sorsa, az otthonalapítás többször is vállalt kísérlete akadályozta meg azt, hogy nemzedéktársaihoz hasonló otthonossággal merüljön el szülőföldjének kisvilágá- ban. Időközben szülőföldje is sokat változott, és a változások éppen az otthonosság megszokott kereteit törték meg. A székely világ — Tamási Áron és Nyírő József óta — hagyományosan úgy jelent meg a magyar, illetve az erdélyi irodalomban, mint valami idill, amely kétségtelen szegénysége és elhagyatottsága ellenére is az otthonosabb, bensőségesebb emberi élet kerete. A székely falvak viszont igen sokat változtak, éppen a hatvanas és hetvenes években, midőn az iparosodás nemcsak a hagyományos faluképet alakította át, hanem a kulturális örökséget, a társadalmilag preferált értékrendet, az emberi szokásokat, a közösségi életformákat is. Mindez kitetszik Csíki László elbeszéléseiből és drámáiból; olyan írásokra gondolok, mint Az eladott nagyapó, a Cirkusz, avagy búcsú az ifjúságtól című nagyobb elbeszélések vagy az Öreg ház című színdarab. Ezekben a művekben semmiképpen sem azzal a hagyományos képpel találkozik az olvasó, amelyet a székely tárgyú ábrázolásokban megszokott. A hagyományos természeti környezetet és idillikus faluképet nagyszabású építkezések, füstös ipartelepek és szürke lakótömbök váltották fel, és természetesen megváltozott az emberek élete is. A modem ipari civilizáció sok esetben emberi elidegenedést és kulturális leépülést okoz. Felbomlasztja az emberi közösségeket, illetve ilyen közösségek szerveződését legfeljebb az italboltokban és talponállókban teszi lehetővé. Megszünteti a hagyományokat, akár a családi emlékezetet, ahogy Az eladott nagyapó egyik szereplője: András esetében is, aki másoktól vásárolt, ismeretlen embereket ábrázoló „családi” fotográfiákkal díszíti a lakótelepi szobát, hogy valamilyen otthonosságot varázsoljon a csupasz falakra. Valamiképpen hasonló tapasztalatok nyomán szakított Csíki László azzal a nosztalgiával, amely a szülőföldhöz és annak hagyományaihoz fűzte. Az őt nyilatkozatra bíró Gálfalvi Györgynek a következőket mondta annak idején: „Az elveimnek nem feltétlenül, de az életrajzomnak merő ellentéte a gyökeresség. (...) Nekem semmi okom a nosztalgiára. Hamar elszakadtam a családtól, és a szokásosnál jóval élesebb kispolgárpukkasztó kitörésekben harcoltam társadalmi eredetem ellen. Meg akartam valamiben kapaszkodni, de a város (ti. Sepsiszentgyörgy, P. B.) nem kínált fogódzót, inkább taszított közömbösségével és tunyaságával; ezért gyűlöltem meg, ahogy a kamasz gyűlöli az apját, mert úgy érzi, gátakat emelt eléje.” A múlttal történő szakítás kényszerét mutatja be az Öreg ház színpadán is, amelynek szereplői: az apa és fia felégetik mindazt a kacatot, amely a múltból rájuk maradt. Valójában magát a múltat égetik fel, amelyhez a körülbelül harmincesztendős fiatalembernek igazából már nincs is köze. Jól jelzi ezt a szakítást a fiú monológja az első felvonás elején: „Múltat adtatok mindennek, hogy fájjon, amiért nemcsak ezt vagy azt, hanem ezzel vagy azzal egyszerre mindent, az egész múltját elveszítem. Nem egy apát, hanem egy hadsereg hős katonáját. Vagyis egy egész hadsereget. És hozzá az összes kellékek: virágok, papok, félkész fennkölt szövegek, házasságok és esti séták. Hogy lehet elveszíteni valamit, amit nem is ismerünk? Előtte kéne sírni, nem utána. Azért, hogy nem a miénk; nem azért, hogy már nincsen. Hiszen sose volt. Mindennek nagy történelmi feneket kerítettetek. Jó érzés, ugye, beletartozni mindenbe? Egy ágyban születni, egy ágyban halni meg az összes többiekkel. Háború volt, azért nem láttál... Hát mi másra jó egész történelmetek, ha nem igazolásul? Ha mi magunk képtelenek vagyunk valamire, azt mondjuk: nem engedték, nem olyanok voltak azok az idők... És meghalunk, és elfelejtenek, és mindig is így lesz. Hogy majdnem mindegynek látszik, csinálunk-e az életben valamit, vagy sem.” A múlt iránti nosztalgiák elutasítása mégsem közönyt jelent, ellenkezőleg: a személyiség függetlenségét kívánja lehetővé tenni, s távlatosabban a tartalmasabb emberi, közösségi kötődéseket készíti elő. Elfogulatlan helyzetet eredményez, amelyre a tapasztalati valóság megítélése miatt van szükség. A személyes függetlenség és elkötelezetlenség végül is az igazság felkutatásában kapja meg igazi értelmét. Abban, hogy a költő sohasem éri be a látszatokkal, sőt leleplezi ezeket a látszatokat, s mindig a mögöttük rejtőző igazi valóságot, a lényeges dolgokat, a tapasztalatok lényegi értelmét keresi. Csíki László a korlátokat nem 16
