Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Lukács László: Népi harangszó-magyarázatok
genland) hajnalban először a katolikus templom harangja szólalt meg: Nincs kenyér, nincs kenyér ... A református templomé folytatta: Ád az Isten, ád az Isten ... Az evangélikus templom harangja kétkedéssel fejezte be: Tudja fene, ád-e, nem-e? A makói katolikus, református és görögkeleti ortodox templom harangjai ugyanígy szóltak a kenyérkérdésről (Herman 1891, 326). A Jászságban (Szolnok m.) elterjedt harang- szó-magyarázat szerint a módos jászapáti harangja szépen, lassan szólt. Ezt mondta: Túrós derelye, túrós derelye ... A jászberényi harang viszont gyorsan, idegesen ezt hajtogatta: Krumpli van az asztalfiókban, krumpli van az asztalfiókban . . .A régi rimaszombati (Rimavska Sobota, Szlovákia) piac egyik büszkesége volt a hófehér, foszló belű kenyér, amely búzalisztből készült, a magyar kenyérsütő asszonyok sütötték és árulták (Herman 1891, 325—326). Rimaszombattól északra nemcsak a magyar—szlovák nyelvhatár, hanem klimatikus okok miatt a búza- és a rozstermelés területét elválasztó növényhatár is fut. Ezt az etnikai és növényföldrajzi határt az itteni népi harangszó-magyarázatok is tükrözik. A rimavölgyi magyarság szerint Rimaszombat nagyharangja magyar nyelven ezt mondja: Búza kenyér! Búza kenyér! A Rimaszombattól északra fekvő Cserencsény (Cerencany) lakói már szlovákok. Határában már inkább rozs terem, így az evangélikus templom kisharangja azt hajtogatja szaporán: Zitny chlieb! Zitny chlieb! (Rozskenyér! Rozskenyér!). A Rima völgyében még északabbra fekvő Rimabrézó (Rimavské Brezovo) határában már csak kevés rozs termett. Lakói ezért főként bányászattal és vasgyártással foglalkoztak. Kenyér dolgában nem válogathattak, ahogy ezt evangélikus templomuk kisharangja is elárulja: Hocijaky, len by bolo! Hocijaky, len by bolo! (Akármilyen, csak bár volna!) Három, a török korban elpusztult tiszántúli falu harangszava is a kenyérhiányról árulkodott. Zám ma a hortobágyi puszta része, vele szomszédos Angyalháza és Sziget puszta Hajdúszoboszló város határában. Az 1660-as török pusztításig mind a három népes falu volt. Napjainkra mindössze nevük maradt fenn, s a következő harang- szó-magyarázat. Hogyan feleselt a zárni, az angyalházi és a szigeti harang? Először a zárni szólalt meg, lassan, vastagon: Nin-csen ke — nyé; Zám-ba! Nin-csen ke-nyér Zám-ba. Erre felelt az angyalházi harang, vékonyabban, gyorsabban: Hogy lehetnek a nélkül? Hogy lehetnek a nélkül? Végül beleszólt a szigeti harang is, még vékonyabban, igen gyorsan: Innen élnek szegények! Innen élnek szegények! Nem alaptalan a zárni panasz, a szigeti dicsekvés, mert a szigeti határ ma is igen jó talajú, míg a zárni rész majdnem csupa szik, legfeljebb legelőnek alkalmas (Szívós 1890, 109—110). Az erdélyi Székelyföld leghíresebb fazekasfaluja Korond (volt Udvarhely m., ma Corund, Románia). A köröndi fazekasok edényei egész Erdélyben, sőt a 19. század második felében már Erdély határain túl is keresettek voltak. A hegyvidéki Korond fazekasai a cserépedényt gabonáért, búzáért cserélték. Ezt hirdette a köröndi harangszó is. Az egyik harang aggódva így szólt: Korondon nincsen búza! Korondon nincsen búza! A másik harang megnyugtatóan válaszolt: Ha nincs búza, vagyon fazék, adnak azért! Köröndi származású adatközlőm, Tófalvi Sándor (sz. 1898) levelében az alábbi magyarázatot fűzte a köröndi harangok szavához: „Amikor azon régen Korondon megszólaltak, és búgták, akkor sem volt könnyű a kenyér dolga. A gazdasági élet akkor még fejletlen volt, de kenyér akkor is kellett. Fakó élet volt, faekével szántottak, faboronával boronáltak, fakó szekerek voltak, egy deka vas nem volt az egész szekéren, úgy járták az élet útját. A köröndi ember maga megfazekalta edényét, utána szekérre rakta, és vitte az egész Erdély területére fakó kerékkel, vitte a kerékfalat és a szerszámját, ahol elromlott, ott megcsinálta, és úgy ment tovább. Az edényt gabonáért adta, nem egyszer, hanem kétszer töltve. A gabonát vitte haza családjának ...” A jobbágyfelszabadítás előtt Magyarországon a ruházat az egyes társadalmi rétegekhez való tartozást is jelezte. Az egyes társadalmi rétegekre jellemző ruhadarabok nevét a harangok is gyakran emlegették. Tiszavárkonyban (Szolnok m.) a nagyharang mélyen, vontatottan ezt mondta: Úri bunda! Úri bunda! Egy kisebb harang szaggatottan így szólt: E-züs-tös gom-bok-kal! E-züs-tös gom-bok-kal! A kisharang szaporán hajtogatta: Amilyen olyan, csak volnál A legkisebb harang szaporán, vékonyan kiabálta. Ringy-rongy — ringy-rongy! Herman Ottó magyarázata szerint a jobbágyfelszabadítás előtt az úri bunda a mágnásoké, az ezüstözött gombú kabát a köznemeseké, az „amilyen olyan csak volna” kabát az iparos polgároké, a ringy-rongy a jobbágyoké volt (1891, 324—325). Szentes jómódú kálvinista törzslakossága lenézte a szegényebb, bevándorló katolikusokat. A kálvinista templom nagyharangja lassan, méltóságteljesen a gazdagok öltözetét emlegette: Suba-bunda! Suba-bunda! A katolikus templom kisharangja a szegények gúnyáját hajtogatta: Inggatya! Ing-gatya! Békésszentandráson is a református templom harangszava emlegette a jómódúak öltözetét: Bim-bam! Selyem lajbi, arany gombbal! Bimbam! (Gunda Béla gyűjtése.) A temetésre szóló harang szavával az elhunyt 88
