Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - Márkus István: Paraszti önkormányzat a régmúltban és a közelmúltban

belső áttekintőképessége, morális hitele és tekintélye. Végül pedig az, hogy akik az önkormányzásban részt vesznek, töviről heyire ismerjék a kommunitás viszonyait, s a maguk ügyeként éljék meg „beltagként” a közösség boldogulását.

Említésre méltó, hogy mezőváros típusú autonóm községek, városkák a Dunántúl déli részén is megjelentek a török uralom idején. Itt azonban, a környező falurendszer részleges fentmaradása, és később a földesúri birtokszervezet erőteljesebb rekonstrukciója következtében a mezővárosias jogok a 18. században hamar elenyésztek, más esetekben pedig szabályos városjoggá alakultak át. Szembeötlő viszont, hogy az Alföldön a török kor végén a paraszti autonómia a hajdútelepítések során újabb övezetre terjedt ki. Nem kevésbé érdekes a jászkun területek sorsa: a török kor után a császári udvar ezt a hatalmas térséget előbb eladta a Német Lovagrendnek, mely el is tervezte az itt élő nép jobbágyi kezelését, lesüllyesztését, utóbb mégis szabadparaszti térséggé vált mind a Jászság, mind a két Kunság. Nemcsak azért, mert ez esetben a magyar nemesség is ősi jogai sérelmének nyilvánította a térség és népe elidegenítését; ez aligha lett volna elég a bécsi intézkedés megváltoztatásához. Az is kellett, hogy a terület népe képes és kész legyen összeadni a „megváltakozáshoz” (redemptio) követelt hatalmas summa pénzt; másrészt az is, hogy Bécs hatalmasai önnön érdeküknek is tartsák a nemesi vármegyei és birtokszervezetekből kivont, egyedül az udvarnak, a nádornak alárendelt szabadparaszti övezet létesítését.

De még a nagybirtokosoknak visszaadott vagy új uraknak adományozott alföldi részeken sem szakadt meg mindenütt a mezővárosok önelvű fejlődése. Számos nagyobb helység vívott harcot visszatért uraival határának, pusztáinak megtartásáért, gazdasági határhasználati önállóságának megőrzéséért, igazgatási és bírói autonómiájának, belső teherelosztó és behajtó hatáskörének megtartásáért; ezzel együtt az egyéni-családi birtoklás, gazdálkodás, felhalmozás polgárias önállóságáért, a cívis életforma átmentéséért. Harcuk nem mindenütt volt sikeres, és ha az volt is, kompromisszumhoz vezetett. Mégis, Alföldszerte éppen elég mezőváros maradt fent, terjedelmes határral, többé-kevésbé életteljes önkormányzattal, hogy ez a települési, egyben társadalomszervezeti típus legyen a jellemző itt a 18. században is, később is. Amihez képest a kastélyközpontú, roboltoltató úri nagybirtok az Alföldön jóformán csak szigeteket alkot. Ha nem így lett volna, aligha terjed később oly gyorsan, s lepi el az egész Alföldet a tanyarendszer.

A szívós fentmaradást mi magyarázza? Bizonyára a mezővárosnak mint termelő szervezetnek életképessége, gazdasági ereje, fizetőképessége, ami a jövedelmeik biztonságára és növelésére igyekvő földesurakat is fogékonnyá tette a józan alkura. A magyarázat másik eleme a központi kormányzat, az udvar és a kamara adóztatási és katonai érdeke: a már létező mezővároshálózat nagyobb anyagi biztonságot nyújtott, mint a szétvert városok helyén esetleg létesíthető, jobbágytelekre szabdalt úri birtokok rendszere. De ezen túl, és a mezőváros gazdasági erejével erős összefüggésben: ez a településtípus mint társadalmi szerveződés is szilárdnak bizonyult és impozáns teljesítményekre volt képes: stabil belső rendje, kimunkált önigazgatási formáinak ereje és rugalmassága, vezető rétegének műveltsége, iskoláinak megalapozottsága és hatásfoka — mindez végül mind az államhatalom, mind az országot magáénak tekintő magyar nemesség és nemesi értelmiség számára olyan értéknek mutatkozott, amelynek megsemmisítésére a kettős hatalom egyik fele sem merészkedhetett.

A radikális felszámolás tehát — kivételektől eltekintve — lekerült a napirendről. Megindult viszont — nem valami terv értelmében, hanem a rendi társadalom természetéből következően — egyfajta szívós munkálkodás: a mezővárosok, meg a belőlük és kiváltságos falvakból összetevődő szabadalmas körzetek fokozatos beillesztése az ország rendi szervezetébe. Határaik kisebb-nagyobb részét — olykor nagyobb felét — mégiscsak elperelték, elcsatolták, és sok helyt falvakat telepítettek rajta vagy földesúri uradalmak részévé tették. S habár a megmaradt mezővárosi határokon belül általában érintetlenül hagyták a birtoklás, használat, örökítés, adásvétel szabadságát, a városvezetés szférájában egyre keményebb korlátok közé szorították a parasztpolgári autonómiát. Speciális jogokat biztosítot9