Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Márkus István: Paraszti önkormányzat a régmúltban és a közelmúltban
tak a városban élő nemeseknek; növelték az úriszék, a szolgabírák, a vármegye helyi hatáskörét, felügyeleti jogkörét, kivették az egyházi ügyeket a városi tanács kezéből. A társadalmi életben is kibontakozott a belső „elrendiesedés” több nemzedéken át tartó folyamata, aminek során nemcsak a nagyobb parasztbirtokok váltak armális-szerzés s a nemesekkel való összeházasodás révén kisnemesi egzisztencia bázisává, hanem, ami súlyosabb, az értelmiségi képzettség és funkció is egyre inkább nemesi jelleget, tartalmat öltött, megfelelő magatartási és ideológiai következményekkel, országos mintákhoz igazodva. Maga a városvezetés pedig, immár helyi nemesek és hozzájuk igazodó nagygazdák és értelmiségiek kezében, megszabadulva a közös életérdek nyomásától is, a választhatóság kontrolijától is, utóbb már egyszerűen a vármegye meghosszabbított karja itt is, némi maradék polgárias, cívis színezettel. Mindez a mezővárosi társadalom merevedését hozta magával, szoros kapcsolatban egyébként azzal is, hogy a nagy jószágtartás visszaszorult, a szántóföldi termelés előretört, s ennek kapcsán a tömegek életvitele is átalakult. A városoknak nemesi színezetű úri vezetősége támadt, miközben a többség, benne a már tehetősebb gazdák zöme is, életformáját és tudatvilágát tekintve megszűnt cívis, azaz parasztpolgár lenni, mások is egyszerűen parasztnak kezelték, egyre inkább ő is annak tartotta, fogadta el önmagát. Fentebb egyedül azért kerítettünk sort az ázsiai parasztközösségek néhány jellemvonásának megrajzolására, hogy még erőteljesebben emelhessük ki az európai, közelebbről a nyugat-európai társadalomfejlődés megkülönböztető sajátosságait. Elsősorban azt, hogy Nyugaton — szemben a keleti falutípusok erős nemzetségi, kaszt, vallási stb. kötöttségeivel, amelyekbe egyén és család beágyazódott — az egyes ember és egyes kiscsalád egzisztenciája dolgozódon ki és ismertetett el a feudalizmus évszázadai során, előbb a szokásjogban, utóbb már a tételes jogban is. A kisközösségi autonómiák — éppen ez a dolog lényege —: e személyes jogállások, „szabadságok” elemi egységeinek tömegére támaszkodtak és ugyanezt erősítették meg. Ez a jogfejlődés erősen összefüggött a mezőgazdasági árutermelés európai előretörésével. Egyfelől: a gazdaparaszti önállóság feltétele is volt a falusi árugazdaság kibontakozásának; másfelől: az árutermelés, ha már létrejött, tovább szilárdította a családgazdaságok önállóságát és tovább növelte a paraszti autonómiák effektiv hatáskörét. Vitathatatlan, hogy a magyar fejlődés e tekintetben is sokkal közelebb állt a nyugateurópaihoz, mint bármilyen keleti parasztság viszonyaihoz. Az igazi kelet-európaihoz, például az oroszhoz képest is szembeötlően nyugatias jellegű. Nemcsak a mezőváros-típusú autonómiák jelzik ezt. A 16—17. század királyi Magyarországának és Erdélyének jobbágyközségében is, kicsiny faluk ezreiben is azt tapasztaljuk, hogy jóllehet keményen érvényesülhet úri akarat és gazdatiszti parancs, terjedhet az allódium, súlyosbodhatnak a robotterhek és egyéb jobbágyi kötelezettségek, mégis erősödik a paraszti árutermelés, s a jobbágygazdáknak legalábbis egy rétege afféle „félszabad” helyzetet harcol ki magának, bizonyos fokú autonómiával; protestáns falvakban a presbitérium is működik, s a belső ügyekben szerephez jut. A gazdaparaszt családgazdasági önállósága is, személyisége is — főképp a magyar és német nemzetiségű falvakban — olyan féle elismertséget, megbecsültséget élvez, mely az írott jog tételeivel, a rendiség elvi merevségével ellentétben mintegy beivódik a társadalom alapviszonylataiba. A 18. században, a Habsburg-uralom és a hazai nemesi erők közt kialakult „történelmi kompromisszum” burka alatt olyan folyamatok is zajlanak a mélyben, amelyek a hazai parasztság jelentékeny részének helyzetét alulról erősitik. Ilyen a félig még üres Alföld betelepítésére irányuló, részben spontán, részben szervezett mozgás, mely másutt is érezteti teherkönnyítő és szabadságot erősítő hatását: az átvándorlókat kibocsátó tájakon is javul a parasztok helyzete. A külföldről behívott, főleg német telepesek jogállását a földesurak oldaláról biztosított kedvezmények garantálják, alulról pedig e nyugati parasztoknak magukkal hozott szokásai és jogigényei erősítik. E korban olyasmi is érzékelhető mezővárosainkban és falvainkban, amit a „nemesi szabadság popularizálódásának” nevezhetünk. Érdemes emlékeztetni arra, hogy a magyar köznemesség meglehetősen egyedülálló képződmény. Aránya az összlakosságban jóval 10
