Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - Márkus István: Paraszti önkormányzat a régmúltban és a közelmúltban

Határukhoz csatolva az elhagyott falvak térségeit, arra is kiterjesztették „övezetes” föld- használatuk rendjét: távolságtól és a föld minőségétől függően belső vagy külső legelővé, kaszálórétté vagy szántóvá minősítették a határ egyes részeit, de mindet a megnőtt mezőváros polgárai birtokolták és használták, szabad tulajdonukként, egyénileg vagy csoportosan, gazdaközösségként. E nagyra nőtt városhatárokon a lakosok — éspedig megkülönböztetés nélkül a régiek és újak — gazdasági erejüktől függő volumenű, szabályozott, komplex gazdálkodást folytattak, amelynek fő ágazata a nagyszabású állattartás volt, de amely magában foglalta a szántóföldi növénytermesztést, a szőlőtermelést és borgazdaságot, az önellátó kertészkedést is.

Az a paraszti, „cívis” autonómia, mely e mezővárosok igazgatásában megvalósult, elsősorban a határhasználat szabályozásában, az övezetek kijelölésében, használatuk felügyeletében, a családgazdaságok öröklési és határvitáinak rendezésében működött. Másik rendeltetése, hogy a közterheket — török és magyar oldalra — elviselhető szintre szorítsa, a városlakókra kivesse, tőlük behajtsa. A városnak, tehát vezetőségének is elemi érdeke, hogy a többség teherviselő képességét szinten tartsa vagy növelje, ennélfogva a városterü- let és a határ használatát is gyakran úgy szabályozták, hogy valamelyest korlátozzák a leggazdagabbak terjeszkedését és némi lehetőséget nyissanak a szegényebbek megkapaszkodására. Emellett a városlakók közti jogviták és perpatvarok rendezése, a közmorál megóvása, a szokásrend megőrzése is a városvezetés dolga volt, ezért szabályalkotó, helyi törvényhozó és ítélkező hatáskört is gyakorolt, jóval túl azon, amit az országos jog az ilyen paraszthelyeknek elvileg engedélyezett.

E török kori mezővárosok zöme hamar elfogadta a protestantizmust, sok esetben szín kálvinista kommunitássá vált. A választott pap, az anyanyelvi istentisztelet, a kálvinista iskola, a gazdarétegnek az egyház fölötti helyi felügyelete — ez felelt meg igényeiknek, gazdasági, társadalmi és morális érdekeiknek, a gazdaelemek polgárosodásának. A protestantizmus ehhez támaszt és ideológiát nyújtott. Emellett szükségük volt a papra, a protestáns iskolázottságú jegyzőre, tanítóra is, hogy segítsenek azoknak az írásbeli, intellektuális és morális teendőknek intézésében, amelyek a zömmel parasztgazdákból álló tanácsra hárultak.

Mindez közismert. De érdemes elgondolkozni azon, milyen kényes, nehéz feladatokat oldottak meg e mezővárosi autonómiák. Képesek voltak menekülteket akár ezrével befogadni és szervezetükbe illeszteni; sehol nincs jele, hogy e beköltözők afféle páriákká kényszerültek volna lenni, hátrányosan megkülönböztetve a „törzslakosságtól”. A mindig fenyegetett helyzetű városnak nyilván szüksége volt a betelepült családok munka- és adózóképességére is. Lehetetlen nem éreznünk, hogy — bármennyire tagolt is a mezővárosi társadalom, patrícius jellegű, tehetős kisebbséggel az élen — sajátos paraszti demokratikus légkörű. A gazdasági élet, éppen az állattartás dominanciája révén — mely egy ideig másodlagossá tette a földtulajdonban való részesedést — olyan társadalmi mobilitást engedett, amelyet sem a jobbágyfalu, sem a későbbi korok mezővárosa nem ismert. A kommunitás belső békéjének és együttes teherviselő képességének érdeke a nehéz időkben olyan érdekviszonyokat teremtett, hogy okunk van feltételezni: egyéni és városi érdek tudatosabban, erősebben, átérzettebben olvadt össze itt, mint más típusú településeken.

A mezővárosi parasztautonómiák egy évszázadnál hosszabb működése is bizonyítja, hogy a paraszti állapot — pontosabban: a mezőgazdasági foglalkozás és a lokális lét — nem zárja ki a fejlett, sokféleképp funkcióképes, hatékony, kulturált önkormányzatot. Persze, meghatározott feltételekkel. Ilyen mindenekelőtt az, hogy a kommunitás ment legyen mind a közvetlen földesúri, mind a rendi-vármegyei, mind pedig a közvetlen állami uralom érvényesülésétől. Kénytelen legyen maga birkózni önfenntartásának feladataival — olyan környezetben, amelyek ezt nehézzé teszik, de nem lehetetlenné. További feltétel a vezető garnitúra minőségi szelekciója — ez azonban, úgy látszik, szinte automatikus, ha a külső kényszerek és lehetőségek adottak. Lényeges még a vezetés intellektuális szintje, valamilyen fokú iskolázottsága (vagy tanult emberekkel való együttműködése), külső8