Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Márkus István: Paraszti önkormányzat a régmúltban és a közelmúltban
helyekre költözni, a mezővárosoknak pedig szabadságukban állt, hogy az elhagyott falvak határát, legalább részben, birtokukba vegyék. Ez is, az is a földesúri ellenállás gyengeségeiről, illetve a mezővárosokat adóztató nagyobb uraknak a kisebb földbirtokosokkal szembeni — a parasztságnak kedvező — erőfölényéről tanúskodik. Fel kell tennünk, hogy az erőviszonyok ilyetén alakulása átmenetileg a falun maradt parasztoknak is kedvezett. Számos jel mutatja, hogy a 15—16. században a mezővárosi típusú szabadabb jogállás, mely általában a bíró- és tanács választás, az alsófokú belső törvénykezés jogát, a terhek egy összegben való fizetésének és önálló belső kivetésének-behajtásának jogát, továbbá a piac- és vásártartás jogát foglalta magában — kisebb települések, igazi falvak is megszerezték különböző fokozatokban. De amilyen erős volt ez a tendencia az erős királyok, utoljára Mátyás korában, annyira kemény lett a visszahatás. A Mátyást követő korszakban, a gyenge királyok és a földesúri reakció idején olyan ellentámadás bontakozott ki, amely — egyebek közt a parasztok szabad költözési jogának eltörlésével, ezen túlmenően a jobbágyi „nemtelen” állapot örökös és jogtalan voltának kodifikálásával — végső soron az egész mezővárosi rendszer, az abban kialakult és falun is terjedő parasztpolgári jogállapot és korai „cívis” életforma megsemmisítésére irányult. Milyen sikerrel járt volna ez a törekvés, ha hosszabb időn át érvényesül, annál kevésbé tudhatjuk, mert nyilván számos, ugyancsak földesúri — és uralkodói, országos szintű — ellenérdekbe ütközött. A történelem azonban időt sem engedett e próbára. Több mint valószínű, hogy az 1514-es parasztforradalom elsősorban erre a földesúri támadásra — a szerzett jogok, köztük a mezővárosi típusú szabadságok megsemmisítésének törekvésére — válaszolt; tudjuk, hogy az alföldi mezővárosi népből toborzódott Dózsa hadainak törzse. A forradalom leverését hamarosan követte Mohács és a másfél évszázados török uralom. Werbőczy törvénykönyve mindenesetre jól jelzi, miképpen képzelte a győzelmes nemesség az egységes nobilitással szemben az egységes „rusticitas” tökéletes jogtalanságát; a Tripartitumban a falvak vagy paraszt városkák, bármilyen legyen is gazdasági erejük és korábbi státusuk, a legkisebb autonómiával sem bírhatnak. A három részre szakadt ország térségei közül az ún. királyi Magyarországon a 16—17. században valóban olyan társadalomalakulás és intézmény fejlődés ment végbe, amely lényegében megfelelt a Tripartitum elveinek. Ez a korszak ott az arisztokrata nagybirtok és a nemesi középbirtok megmerevedésének, a szegényebb nemesség sokasodásának kora, ezzel együtt a parasztság tényleges jobbágysorba szorításáé, terheinek, elsősorban robotjának emelésével, a személyes függés szigorú meghonosításával. A királyi hatalom, a Habsburgoké, e korban semmiképp nem ellensúlyozta a magyar rendiség elhatalmasodását, nem védelmezte a parasztok kisvárosi és falusi autonómiáját — eltérően a kereskedő, kézműves és bányász városokétól — sőt, a katonai terhek vállalását elsősorban a nagy földesuraktól várva, rájuk bízta azok áthárítását jobbágyaikra. A királyi Magyarországon a nemesi vármegye is tovább erősíthette hatalmát a nemesség egyéni és kollektív jogainak erőszakos védelmében és mindennemű paraszti, parasztpolgári ellentörekvés elnyomására. A korabeli erdélyi alakulás sokkal bonyolultabb, minthogy a fejedelmek egyensúlyozni kényszerültek a kis ország „három nemzete” — magyarok, székelyek, szászok — változatos érdekű társadalmi erői, majd már vallásfelekezetei közt is. Ez is hozzájárult, hogy a történelmi gyökerű szász autonómia szívósan fentmaradhatott, és a székelység sok vonatkozásban önálló erőként léphetett fel. A fő folyamat azonban itt is, miként a királyi országrészben, a magyar nagybirtokos osztály megszilárdulása s a jogilag egységesnek felfogott nemesség erősödése volt, mind a magyar, mind a román, s helyenként a székely parasztság rovására. A török uralom alá került országrészben, főképp az Alföldön, tudjuk, más irányt öltött a fejlődés. Az a tendencia erősödhetett fel, amely korábban, így Mátyás idején már erőteljesen jelentkezett. Folytatódott a pusztásodás, s a kisebb települések népének beköltözése a nagyobb, védhetőbb centrumokba. Ezek vagy mezővárosok voltak korábban is, vagy most váltak azzá, függetlenül attól, hogy a rendi országos jog elismerte-e kiváltságaikat. 7
