Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Márkus István: Paraszti önkormányzat a régmúltban és a közelmúltban
a városok, elsősorban a nyugati „vendégek” lakta városok — amelyek magukkal hozták privilégiumaikat, s azokhoz itt újabbakat is toldhattak — jelentékeny autonómiával bírtak, s szervezetük, működésük hamarosan mintául szolgált más királyi, egyházi és földesúri városok számára is. Emellett létezett olyan „hospes”-jog is, amelyet betelepült földműves, szőlőtermelő és állattenyésztő telepek, tehát parasztfalvak nyertek el. Más gyökerű a határőr feladatokkal megbízott népelemek, köztük a székelyek autonómiája, továbbá az ország belső részein letelepített, ugyancsak katonai szolgálatra kötelezett jászoké és kunoké. Mindezen „szabad”-nak mondott társadalomelemek fölött, miként a kiemelt városok fölött is a király egyedüli főhatalma kodifikáltatott, más, középszintű földesúri hatalom alól kivétettek; határuk használatát, mesterségeik gyakorlását maguk szabályozták, bírát maguk közül választottak, javaikat szabadon örökithették, adóval csak a királynak tartoztak. Tudjuk azonban, hogy a 13. századot követően mind a székelység körében, mind a jász és kun övezetben megindult és előrehaladt a belső feudalizációs folyamat: a korábban kollektive szabadalmas népcsoportok egy rétege gyakorlatilag (utóbb jogilag is) nemessé, egy csoportja főnemessé emelkedett, a többség, olykor kemény küzdelmek után, jobbágysorba süllyedt. Autonómiájuk tartalma elsorvadt, vagy éppen a rendi kiváltságokat szerző vékonyabb réteg, a „vezető elemek” helyi hatalmának eszközévé torzult. Már a 13. századi Aranybulla is határozottan jelzi, hogy a magyar társadalomfejlődés lényeges vonásokban más útra tér, mint a nyugat-európai góctérség társadalma. Ama mély, sokszerű, soklépcsős tagoltság helyett, amelyben a státusok, kölcsönös jogok és kötelezettségek aprólékos hierarchiája dolgozódott ki, nálunk már ekkor megjelenik az egységes nemesség koncepciója és követelése, azé a nemesi rendé, mely a királyi hatalmat is korlátozhatja, s amelynek a nem-nemes többség, a dolgozó nép, mint jogtalan (vagy csak engedményezett, feltételekhez kötött jogokat élvező, de mindenképpen alávetett) tömeg engedelmeskedni, szolgálni köteles. Ettől kezdve szemmel kísérhető, hogy a magyar alakulás egyik fő vonala: a változatos eredetű, de magát egységesnek nyilvánító nemesség makacs törekvése arra, hogy a hazai társadalom valóban ilyen is legyen: kétosztatú szerkezet, uralkodó helyzetű, maximálisan autonóm nemességgel odafent, alávetett, minden autonómiától megfosztott, önkormányzásra jogilag nem is képesíthető nagy többséggel odalent. Ez azonban a magyar társadalomfejlődésnek csak az egyik, nem is mindig átütően érvényesülő tendenciája. A másikat meg-megújuló erővel a központi, a királyi hatalom hordozza már a kései Árpád-korban is, jól kivehetően az Anjouk, majd Mátyás idején. A királyi hatalom politikájához tartozott mind a feudális részhatalmaknak, mind a nemesség rétegeinek egymás ellen kijátszása, s ami szempontunkból ennél is lényegesebb: a városok erősítése és szaporítása, piacközpont szerepű falvak városi státusra emelése: a városi autonómiák biztosítása és kiterjesztése. Támaszkodhattak a hazai árutermelés és forgalom 14—16. századi fejlődésére, külkapcsolataink erősödésére; a maguk városvédő, autonómiaerősítő, kereskedelempártoló politikájával ezt is, azt is előmozdíthatták. Ami a parasztságot illeti, a 15—16. században nálunk is megjelent a „városjogú falu”, magyarul a mezőváros. Nem egyedi esetként, hanem százával. Kicsiny piacközpontok, néhány száz vagy egy-két ezer lakosú helységek tömegesen nyernek mezővárosi jogállást. Részint a király jóvoltából, részint egyházi és világi nagybirtokosok jogadományozó tevékenysége révén, ami világos jele annak, hogy a nagyobb birtokosok e téren követni kényszerülnek a királyt, hogy birtokaik, forgalmasabb, pénzhozó falvaik el ne néptelened- jenek, s hogy jövedelmeiket ily módon is növelhessék. Említésre méltó, hogy ez a korai mezővárosi fejlődés az ország egész területén tapasztalható, fő terrénuma azonban néhány szőlős vidék és az Alföld. Itt, az Alföldön nem a körzeti piaci forgalom, nem is valamilyen kézműves ipar a népesség pénzjövedelmének, ezzel adózó képességének alapja, hanem elsősorban már ekkor is az állettenyésztés: a nagy arányú rideg jószágtartás és a külföldre is irányuló jószágkereskedelem. A mezővárosok kiemelkedésével párhuzamosan sok száz korábbi falu elnéptelenedett, ami arról tanúskodik, hogy parasztok tízezreinek állt módjában otthagyni faluját, s a szabadabb jogállású 6
