Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Márkus István: Paraszti önkormányzat a régmúltban és a közelmúltban
A tradíciók gúzsrendszere és az államhatalom egyeduralma mellett, ám ezekkel szoros összefüggésben mutatkozik meg az ázsiai típusú faluközösség harmadik, európai szemmel negatív vonása. Az ti., hogy az egyén oly mértékben beágyazódik szorosabb közösségeinek — nagycsalád, nemzetség, klán, kaszt, foglalkozási csoport, vallási csoport — eleve megkötött viszonylataiba, hogy ezeknek előirásaitól sem magatartását, sem gondolkodását meg nem szabadíthatja. Épp ezért maga a falusi „önkormányzat” itt nem is egyéb, mint az együtt, egymás mellett és egymást áthatva létező közösségek — családcsoportok, nemzetségek, klánok, kasztok, foglalkozási csoportok — kölcsönviszonyait és relatíve békés együttélését szabályozó működés, ahol a különféle csoportosulások hangadói egyezkednek. Az egyes embernek épp ezért nincs is közvetlen köze az „önkormányzathoz”. A paraszt az ilyen faluban nem válik faluja polgárává, még ha jómódú és vezető szerepű, akkor sem, hanem megmarad közvetlen közösségeinek minden lépést megszabó kötöttségeiben. Annak a fajta paraszti autonómiának, amely a hazai fejlődés idevágó sajátosságait értelmezhetővé teszi, szülőhazája: Nyugat-Európa. Közelebbről: a korai középkorral kezdődő, egy évezredet betöltő nyugat-európai társadalomfejlődés és intézményalakulás. Még pontosabban az európai feudalizmus gócterületén, francia, német, németalföldi, s az utóbb felcsatlakozó angol térségben végbement fejlődés. Ehhez zárkózik fel jelentős késéssel és több lényeges különbséget megőrizve Közép- és Kelet-Európa is, benne a történelmi Magyarország. Az európai parasztság relatív autonómiája távolról sem valamiféle „belátásnak”, ideológiának, jogalkotás-sorozatnak műve volt. Mélyebb társadalomszerveződési folyamatok működtek itt hosszú korszakokon át. Először is az erőviszonyokat kell felidéznünk, amelyek a korai középkorban Európa törzsterületein fennálltak: a termelő többség és a fegyveres kisebbség közti, soha, sehol másutt nem tapasztalt erőviszonyokról van szó. Nyugat- Európa e korabeli parasztsága, a közte élő kézműves elemekkel együtt materiálisán lényegesen erősebb volt, hatékonyabban termelt, mint a földkerekség bármely más addigi parasztsága. Örököse volt ugyanis a klasszikus ókor fejlett technikájának, egyebek közt vaseszközökkel is rendelkezett; nagy tömegben tenyésztett haszonállatokat és vette igénybe azok vonóerejét és élelemtermelő képességét. Nyugat-Európában kialakult a földművelés és állattenyésztés másutt ismeretlen, legalábbis tömegesen nem alkalmazott hatékony kombinációja, s így tömegessé válhattak a paraszti családi gazdaság önfenntartásra is, többlettermelésre is, akkumulációra is alkalmas típusai; a földművelést és állattenyésztést sok ágazatni falusi háziipar és kézművesség egészítette ki. Másfelől: az erős termelő többség fölött évszázadokon át olyan társadalomelemek uralkodtak, amelyeket megosztott törzsi etnikus eredetük és a Római Birodalom romjain, meg más térségeken zajló hatalmi marakodásuk. Felkészületlenek is voltak nagy, paraszti társadalomszervezetek hatékony igazgatására. Az erő, a katonai erő is kisebb területi egységek, birtokok kiaknázására épült. A hatalom igy hosszú időre elaprózódott; a lokális vagy territoriális „földesuraság” arra kényszerült, hogy védelmezze is azt a paraszti és kézműves népességet, amelynek munkájából egyedül élhetett és erősödhetett. Következményeiben perdöntő tény, hogy a középkorban nem alakult, nem is alakulhatott ki Európában egységes, nagy birodalom; az erre irányuló kísérletek, mint Nagy Károlyé, csak részleges és átmeneti sikerrel jártak. A feudális Európát végig a hatalom horizontális és vertikális megosztottsága jellemezte. Éspedig úgy, hogy minden egyes részhatalomnak rá kellett épülnie lokális-regionális erőforrásaira, biztosítva és erősítve annak működési feltételeit. Világos, hogy a hatalom elaprózottsága, a nagyobb és kisebb urak viszonylagos függése önnön „alattvalóiktól”, kedvezett a parasztok és kézművesek létbiztonságának, anyagi és szellemi boldogulásának, tehát önkormányzatának is. S mivel az ez irányú fejlődés évszázadokon át tartott, és mint tendencia — ellenerők támadásai és időnkénti visszavettetés ellenére is — tartósan érvényesült, a paraszti, faluközösségi autonómia alapformái beleépülhettek az európai társadalmi struktúrába. Annál inkább, mert ugyanezen a terepen, ezek közt az erőviszonyok közt bontakozott ki a világtörténelmileg egyedülálló európai városfejlődés is, amely a falu viszonyaira is 3
