Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Márkus István: Paraszti önkormányzat a régmúltban és a közelmúltban
hatott. A kereskedő és iparos városok önkormányzatának intézményes formái, jogi és társadalmi vívmányai élő példaként jelentek meg a falusi piacközpontok, majd már az egyszerű falvak előtt is. A középkor utolsó évszázadaira Európa-szerte sok ezer egykori falu és funkcióját tekintve igazi falusi település szerzett magának „városjogot”, vagy tett szert legalább a városi-polgári jogállás valamilyen minimumára. S ami következményeiben még fontosabbnak bizonyult: a feudális viszonyokat hovatovább áttörő városi fejlődés, az abban kibontakozó újszerű gazdasági átalakulás előbb-utóbb magával ragadta a falu világát is, meghonosítva az agrárszektorban is az áruviszonyokat. Itt lép színre a falu új mérvadó társadalmi típusa, az ázsiai viszonyok közt ismeretlen falusi polgár, a gazdaparaszt — ő lesz a következő korszakban a paraszti autonómia elsőszámú harcosa, képviselője és haszonélvezője. A középkor utolsó századaiban az ázsiainál (és a kelet-európainál) eleve jobban felszerelt, többlettermelésre képes nyugat-európai faluban mindenesetre tömegesen jelent meg a maga lábán megálló, pénzzel is rendelkező, teherviselésre is, akkumulációra is képes paraszti családgazdaság, és vele a gazdaparaszt társadalmi típusa. E típus születésénél több tényező bábáskodhatott. Már a kereszténység mint társadalomszervező erő elősegítette a pogánykorból áthozott törzsi-nemzetségi kötelékek bomlását, másfelől megakadályozta kaszt jellegű, egyszerre foglalkozási és vallási közösségek képződését. A feudalizmus jog- és szokásrendje pedig (eltérően az erről sok fejben élő vulgarizált felfogással) a nyugat-európai térségben távolról sem hozott létre valamiféle „egységes jobbágyságot”, hanem — az említett erőviszonyok következtében is — sok területen eltűrte, elő is mozdította a tehetősebb, teljesitőképes paraszti egzisztenciák tízezreinek megszilárdulását, és sok esetben kiterjesztette falvaikra a városokban már intézményesült autonómia valamilyen formáját. A parasztság, ezen belül a gazdatípus személyes és kisközösségi szabadságának, önrendelkezésének megerősödése persze hosszú folyamat volt még az ebből a szempontból a legszerencsésebb országokban is. Erős ellentendenciák is működtek, néhol átmenetileg felül is kerekedtek, anélkül azonban, hogy a változást a fő irányban megállíthatták volna. A lényeg az, ezekben az országokban — a viszonyok helyi változatossága, s az időnkénti visszaesés ellenére — a középkor végére készen állt, éspedig nagy tömegként, jelentékeny társadalmi erőként az a szabad és a majdnem-szabad parasztság, amely partnere lehetett a meglódult városi fejlődésnek, befogadója, harcos terjesztője, majd széles alapzata az önmagán messze túlmutató vallási reformnak, aktív szereplője az új ütemet vett polgári átalakulásnak. Létét és erejét olyan történelmi tények is jelzik, mint Svájc szabadságharca és antifeudális átalakulása; a holland és fríz parasztság szerepe a győzelmes németalföldi forradalomban; a szabadparasztság, yeomanry nagy szerepe az angol polgári forradalomban. Nem utolsó sorban pedig: a protestantizmus kezdetben átütő erejű diadalmenete, különösen német, angol, svájci és németalföldi területeken, de Északon is és Kelet-Közép- Európában is, szembeötlően éppen Magyarországon. Ha Franciaországtól eltekintünk, a protestantizmus európai terjeszkedése, legalábbis az első hullámokban jóformán kirajzolja a relatíve szabad paraszti települések — falvak és mezővárosok — korabeli térképét. Hangsúlyozni kell, hogy az európai fejlődésben — az ázsiaival éles ellentétben — a jogok, „szabadságok”, a közrendűek számára is elérhető „kiváltságok” hordozója mindinkább az egyes ember, az egyén; számára biztosíttatik (és nem valamily testület vagy kaszt számára) a hosszú távú, átörökíthető jog a földhöz, telephelyhez, foglalkozáshoz, költözéshez, kereskedéshez stb. A településközösségi jogok és privilégiumok gyakran éppen az egyének, egyes családok számára biztosított szabadságjogok derivátumai és átfogóbb garanciái. Ha a jogok egy részét a város, a mezőváros, a falu kapja is, a fejlődés mindinkább abba az irányba haladt, hogy a birtokos gazda vagy a mesterember magával vihette és szabadon örökíthette biztosított jogállását. Annál is inkább, mert ehhez fűződő tevékenységére és fizetőképességére másutt, más birtokterületen, sőt — gondoljunk a hazánkba telepített németekre — más országban is szükség volt. A falusi jogviszonyok középkori eredetéből, a kiváltságok — köztük a tömegesen elérhe4
