Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Mátyás István: Kalász Márton: Téli bárány: [könyvismertetés]
S még ha kezdetben hajlana is rá az ember, hogy a feltételezhető narrációs síkok szerint próbálja elkülöníteni, mi a szövegben az „igazság” és mi a „tettetés”, az írói szerepjátszás, hamarosan észreveszi: a narráció minden szintjén, bármikor, szinte váratlanul belebotolhat olyasmibe, ami vallomást sejtet. Igaz, a szerző „kivonulása” szövegéből már szokásosnak mondható, esetleges „belopakodása” pedig teljesen sosem bizonyítható, tettenérhető. Mégis: a világértelmezések vázolt rendszere arra utal: Krasznahorkai világa panoptikum- szerű — de a figurák a legváratlanabb pillanatokban mozdulnak meg, s adnak életjelet. Ez az örökös váratlanság ad életszerű feszültséget a novelláknak, s biztosítja (noha még a legártatlanabb halálnovella sem végződhet legalább egy vidám, lobogó fülű eb pusztulása nélkül), hogy levegőjük mégsem reménytelenül halálos. Mint ahogyan véleményem szerint a Sátántangó világa sem bezáruló ördögi kör: története nem fejeződik be, van jövő ideje; csak a folytatáshoz a repetitív technika szabályai szerint le kellene írni újra az egész regényt: ehhez kezd hozzá a kötet utolsó lapjain a Doktor. S némiképp ezt a folytatást kaptuk meg a Halálnovellák kötetével is — ami már önmagában is bizonyíték, hogy az írásnak, a megnevezésnek, a megértésnek az a telepatikus, kegyelmi állapota, amelyet a Sátántangó Doktora is elnyert: termékeny állapot. Radics Péter Kalász Márton: Téli bárány Talán ezerszer is idézték már, éppen ezért merem megtenni most ezeregyedszer. Mert ha valamely gondolatot ilyen gyakran idéznek, abban nagy igazság vagy nagy bölcsesség van. De inkább mindkettő. Thomas Maim József és testvérei című regényének kezdőmondatára gondolok ezúttal: Mélységes mély a múltnak kútja.” Ez esetben hadd folytassam még egy kicsit az idézetet — Sárközi György nagyszerű fordításában —, mert úgy vélem, akkor teljesebb a Thomas Mann-i gondolat, s nyilvánvalóbb az igazsága: ,JJe mondjuk inkább feneketlennek? Feneketlennek akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti- gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és ómegája, s minden szavunkat hévvel és szorongással és minden kérdésünket izgatott sürgetéssel telíti.” Minden kor, bármely társadalom embereire igaz ez. Talán ezért is jutott eszembe megint, Kalász Márton Téli bárány című regényét olvasva. Ez a könyv nem visz vissza nagyon messze az időben, csak századunk harmincas éveinek derekától az ötvenesek végéig; de olyan időszakba, mint azt a két időhatár is jelzi, amelyben sűrűn követték egymást a változások. A közhelyes kifejezéssel „egyszer fenn, egyszer lenn” helyzet néhány éven belül több fordulatot is tett ugyanannak az embernek, illetve családnak az életében. Voltak embert próbáló hónapok, évek, amelyekben fölmagasodtak a jellemek, s zajos ünnepet ült a magamutogató jellemtelenség. Mindez együtt utal vissza az idézetre, hogy egyedül az ember az, akinek a múltja érdekes, a titka fontos. Mert minden megfejtett titok, megismert jellem, megnevezhető mozgatórugója a tetteknek beleszólhat életünknek és utódaink életének alakulásába, segítheti emberekhez méltóvá tenni azt. Ezért is fontos minden jó regény, amelyik a történelmi események és az egyéni sorsok ábrázolását úgy tudja vegyíteni, mindkettő irányát, lehetőségeit és lehetetlenségeit, fejlődését és tanulságait elénk tárni, mint Kalász Márton Téli bárány című alkotása. Az író onnan jött, ahol ez a regény játszódik. Akkor növekedett, eszmélt, tapasztalt és választott pályát, amikor a leírt események történtek. Nem távoli korszak, nem ismeretlen események kéredzkedtek a tolla alá. Témájában nem új, amiről ír; többen foglalkoztak már vele szépirodalmi formában is. A látószög új; annak bemutatása és értelmezése, ami s ahogyan a szeme elé került. Egy baranyai vidékre kalauzol, németek, magyarok, szerbek, sokácok, cigányok lakta településekre. Több nemzetiségű világba, az említett időszak változásai közepette. A németesítő szándék, a Volksbund létrejötte, a háború, a fölszabadulás, a megtorlások, a telepítések, a foglalások, az úgynevezett Tito-korszak, a padlássöprések, az iparosítás minden áron, az ötvenhatos tragédia s az azt követző megbékélés negyedszázadába. (Szép, jól választott jelzése a megbékélésnek, hogy az egyik „főszereplő”, házából kizsuppolt — s csak jóval később oda visszakerülő — német család leánya felvidéki magyar fiúhoz megy feleségül.) Máris hallom az ellenvetést: ismerjük a 81
