Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Egy történész életútja: Benda Kálmán válaszol Glatz Ferenc kérdéseire

Négy évet voltam az egyházi levéltárban, úgy mondhatom, egy kicsit a szakmából kirekesztve. Időnként ugyan rámnyitották egyesek az ajtót, volt kollégák barátságból, és néha vezető poszton lévő történészek is, akik úgy látszik szükségesnek vélték elmondani nekem, hogy nem mindennel értenek egyet, olyan dolgokkal sem, amiket nekik kellett végrehajtani. Gondolom azért mondták el nekem ezeket, hogy egyszer, ha úgy fordul, emlékezzem rá. Elkeseredett nem voltam, de kissé számkivetettnek éreztem magam. Emlékszem 1956. október 24-én ott álltam az Apponyi téren, (nem tudom megjegyezni az új neveket, azokat használom, amit még fiatal koromban tanultam) — előttem vonult a tüntető tömeg a Bem-szoborhoz, vagy jött a Bem-szobortól. Mindenki tartozott valahová, és én akkor nagyon éreztem, hogy nem tartozom sehová. Néhány nappal ezután üzenetet kaptam, hogy menjek be az Akadémia Történettudományi Intézetébe. Bementem, akkor a Belgrád rakparton volt az Intézet, és éppen együtt ült a munkatársi gárda, mint kiderült, forradalmi bizottságot választottak. A fal mellett álltam meg, alig ismertem valakit, s akkor felállt egy számomra ismeretlen, és javasolta, hogy engem is válasszanak be a forradalmi bizottságba. Így kerültem be a Történettudományi Intézetbe, mint az 56-os „forradalmi bizottság” tagja. 1957. január 1-ével ezután hivatalosan kineveztek igazgatóhelyettesnek. Meg kell mondanom, hogy a Történettudományi Intézetben nem voltak semmilyen különösebb kilengések, nem távolítottak el és nem vontak felelősségre senkit, pusztán az történt, hogy bizonyos történeti kutatásokat és munkákat átcsoportosítottak. Ketten voltunk igazgatóhelyettesek Zsigmond Lászlóval, Molnár Erik volt és maradt az igazgató. Ekkor esőstől hullott rám az áldás. Kineveztek az akadémiai történelmi bizottság titkárává, a kiadók beválasztottak az igazgatóságba, a társadalmi egyesületek az elnökségbe. Bizonyos idő után persze kiderült, hogy mindez nem megy, s akkor fokozatosan kihagytak tisztségeimből, legtöbbször értesítés nélkül. Nem ment az Intézetben sem, mert világnézeti intézményben pártonkívüli, mint jómagam, nem tölthetett be vezető állást. Mondtam is a kollégáknak: „Szóljatok, ha elérkezett az ideje, én nem akarok itt senkivel tengelyt akasztani; amikor kell, lemondok az igazgatóhelyettességről.” 1958 nyárutóján azután mondták, hogy most egy átszervezés kapcsán megszűnik az állásom, legjobban tenném, ha benyújtanám lemondásomat. Ezt meg is tettem. Hadd mondjam, én úgy érzem, hogy Molnár Erikkel, a pártszervezettel, a kollégákkal mindvégig jól megvoltunk. Molnár Erik örült annak, hogy a gyakorlati adminisztratív ügyekkel nem kell foglalkoznia, ezeket én elintézem. Elsősorban az ő személyén múlt, hogy 57—58-ban a Történettudományi Intézetben nem voltak felelősségrevonások az 56-os dolgok miatt, igaz, nem is igen lett volna miért. Ma is hálás vagyok a Történettudományi Intézet akkori pártvezetőségének, hogy igazgatóságomat ilyen gavallérosan számolta fel. Nem egy példát tudunk, amikor ez sokkal drasztikusabban történt. Akkor kerültem az Intézet kutatói gárdájába munkatársként. Egy időre visszahozták a származás szerinti kategorizálást (én voltam az intézet egyetlen ,,osztályidegen?’ tagja), de később főmunkatárssá, majd tudományos tanácsadóvá léptettek elő, 6 évig voltam a szakszervezet elnöke, s azóta is ott dolgozom.

— Molnár Erik igazgatósága számunkra, később bekerülő fiatalok számára is a tudományos nyugalmat jelentette. Azt hiszem, őt valóban a tudomány érdekelte egy tudományos intézet élén. És ahogy látjuk, mint cseppben a tenger, itt is megmutatkozott — nem tudom egyetértesz-e velem — a magyar politikai életnek az ingajátéka! 1957—58-ban a radikálisabb változások látszanak és mutatkoznak, majd 1958-ban visszalendül az inga és kialakul egy olyan koalíciós politika, amelyben az 1949-ben bejött új káder állomány, valamint az 1949 előtti demokrata, tudós-értelmiségi garnitúra is megtalálta a helyét. Hiszen később, a 60-as években, Kosáry Domokos, Makkai László, Weltmann Imre és a többiek is elnyerték helyüket a magyar történettudományban.

1958 után, mint tudományos munkatárs, majd főmunkatárs, mind erősebben az ismeretterjesztés és az oktatás felé fordult a figyelmed, legalábbis, ahogy ezt a neved alatt futó rádióműsorokból, TIT-előadássorozatokból követni lehet. Volt ebben a tevékenységben, egy bizonyos

12