Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Czére Béla: Kvartett: elbeszélés
Nekidől a konyhaasztalnak. Még ez is. Jó hírt ma már csak akkor mondhatna neki, ha közölné vele, hogy impotens. Hirtelen kibuggyan belőle a nevetés. Aztán már fuldokolva nevet, csorognak a könnyei, alig bírja abbahagyni. Bálint értetlen képpel nézi. — Mi bajod? — masszírozza a csípőjét, mintha attól elmúlna az ideges nevetése. — Semmi — józanodik ki. — Teszed le azt a kurva vodkát! — üvölt rá, mert meghallotta az üveg csörömpölését a csípője mögött. — Ma van az eljegyzésünk napja — sunyit Bálint. Megragadja az ingét. Már úgyis eltépte az erdőben, mindegy. — Jól figyelj rám, Bálint! Ha tényleg velem akarsz élni, vége a piálásnak! A férfi bólint, mint aki egyetért ezzel, mondani is akarna valamit, de csak a plafon felé repít egy értelmetlen szót, mert lépéseket hallanak odaföntről. — Júlia! — kúszik le Balázs elgyötört hangja az emeletről. — Feljönnél egy pillanatra? Idegesen összenéznek. Betette volna a kocsit a garázsba? Mindig a kapu előtt szokta hagyni. Megy fölfelé a falépcsőn. Balázs a hálószoba ajtajában áll, kezében egy sárgásbarna, tigriscsíkos bugyi. Felemeli, a fény felé fordítja, aztán tartja az arca előtt mint egy függönyt. Az alól suttog ki. — Azt mondtad, hogy vége van Beával! Rakom be a szekrénybe a fürdőruhát, amit neked vettem Pesten ... és akkor itt van ez a bugyi a polcon! Neked soha nem volt ilyen tigriscsíkos bugyid! Ezt csak Bea felejthette itt! Hátranéz, Bálint is elindult fölfelé, egy pohár vodkát szorongat a kezében. — Balázs, drágám — könyörög a hangja — hagyjuk ezt most, jó? Másról kell beszélnünk. Ne haragudj rám, kedvesem. Elválunk. Hozzámegyek Bálinthoz. — Hát nem Bea? — suttog Balázs, döbbenten előrelép, széthúzza a bugyi gumiját, mintha ott keresné a választ, meglátja a fölfelé csörtető Bálintot, sápadtan belegyűri a bugyit a nadrágja zsebébe. — Ne haragudj, öregem — recseg pár fokkal lentebbről Bálint. — Szerelmes vagyok Júliába. És ő is szeret engem. — Ez az ember egy csődtömeg! — döf a mutatóujjával a felérkező férfi felé Balázs. — Ugye csak ugrattok engem? — Nem ugratunk, kedves — hallja a saját erőtlen hangját. — Sajnos ez a helyzet. — Sajnos? — horkan föl a háta mögött Bálint. — Nagyon sajnálom Balázst — hajol hátra — tudod, mit jelentett ő nekem. — Jelentettem? Már múlt időben beszélsz rólam? — üvölt föl Balázs, kirántja zsebéből a tigriscsíkos bugyit, ő látja a mozdulatot, de bénultan áll, nem tudja kikerülni a megaláztatást, a bugyi szétterül az arcán, mint egy köpés. — Tudod kié ez a bugyi? — hadonászik Balázs Bálint felé, aki döbbenten tartja két kézzel a vodkás poharát, mint a misekelyhet. — Azé a ribanc Beáé! Már fél éve Júlia szeretője! — Féreg! — sziszegi megvetően Balázs felé. — Papucscipője orrával a sarokba rúgja a földre hullott bugyit. — Hordd el magad a nyaralómból! — Nem mondhatnám, hogy örülök — rándul meg Bálint szája széle is, idegességében beleiszik a vodkába, a légcsövébe megy az ital, mert fuldokolni kezd istentelenül. — Azt hiszed, lehet egy embert a végtelenségig kínozni? Ki vagy te, mit képzelsz magadról? Csak az én rossz verseimben voltál istennőíNem vagy más, csak egy meddő szuka! Egy leszbikus ringyó! Előrehajol, hogy megüsse, de kiszalad lábából a vér, térdre esik, eléje, a gyűlölködő szavak mintha kövek volnának, egy magas toronyból hullanak a fejére. Bálint riadtan nyúl a combja alá, másik karjával a nyakát fogja át, felállítja, de ő újra térdre esik, arcát mégis a férje felé emeli, alig bír beszélni, úgy suttogja, asszonyi megalázottságának küszöbéről csúszva vissza a szavakkal: — Gyereket szülök Bálintnak. Gyereket! 54
