Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Czére Béla: Kvartett: elbeszélés

Balázs szemén fény villant át, mintha tükör előtt húztak volna el egy pengét, lerohan a lépcsőn, Bálint csak nézi, utána, nyüszít rá Bálintra, nagy erőfeszítéssel feláll, a korlátba kapaszkodva vonszolja magát a lefelé dobogó léptek után. Mire leér, már a földön a kés, rögtön látja mi történt, Bálint ez egyszer férfi volt, ki tudta csavarni Balázs kezéből a kést.

Konyharuhával szorítja át Balázs csuklóját, nem volt ideje felvágni az ütőerét, vagy nem is akarta, mellévágott a húsba, tiszta szesszel locsolják a nem túl mély sebet, Balázs fehér arccal hallgat, csak Bálint köhécsel, egyik lábáról a másikra áll.

— Ami megtörtént, megtörtént. Borítsunk fátylat a múltra — szól rekedt hangon, s nem lehet tudni, mire mondja.

Balázs már jobban van. Némán isszák a vodkát a teraszon. Bálint megint köszörüli a torkát.

— Nem kéne Erzsit felkölteni? Mit gondoltok?

Nézi Bálint arcát. Új elnéző szemének tükrében nézi. Elfogadja az ítéletet. De miért sújtja ez az ítélet Balázst is?

— Bálint! Balázs itt marad! Meg kell értened.

Bálint úgy rázza meg a fejét, mint akinek a füle cseng.

— Hogyan? Még össze se költöztünk és máris ki akarsz dobni?

— Dehogy — már megint nevetés fojtogatja, kibukik belőle, aztán szétárad az egész testében, felrakja a terasz asztalára mindkét lábát, nevet, hirtelen úgy érzi, hogy ez a hosszú nevetés valami hullám, amely part felé sodorja, emberi part felé sodorja. — A feleséged leszek — nyújtóznak ujjai Bálint széles válla felé. — De Balázsra is vigyáznom kell. Látod, hogy milyen bőrben van. Össze kell magát szednie egy kicsit.

55