Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Czére Béla: Kvartett: elbeszélés

lizmusa, ma már egy öregasszony csak, minden zajra összerezzen; de akkor a vadludak v-alakban az égen, Ilus széttárt combja a réten, ő bezzeg kitartott mellette, pedig kirúgták az egyetemről, segédmunkás volt, aztán pincér, issza a második korsót, számol az ujjain, ez a szokása még kollégista korából maradt meg, akkor számolta így a soron következő hazautazásig a napokat, igen, éppen tizenyolc évvel ezelőtt, mind a ketten egyszerre kórházban, ő elvonókúrán, Ilus idegösszeomlással a Balassa utcában.

A kollégiumban sajtszag volt és homály, amely nem oszlott sohasem, inkább beléivó- dott, már a homlokát és a halántékát feszítette, az az átkozott sárospataki évfolyamkirándulás, másképp alakul az élete, ha akkor nem rúg be. De már akkor sem tudta abbahagyni az ivást, ha egyszer elkezdte, az a vicc, hogy nem csinált tulajdonképpen semmit, mégis röpült az egyetemről. Hiába gyötri az agyát, nem történt más, csak az, hogy tejfeles húst evett ebédre és utána mértéktelenül nyakalta a hűvös furmintot a pincében, ilyen bort ő még sosem ivott, sem Pesten, sem otthon, hát igen, nemcsak berúgott, a hasa is elkezdett éktelenül csikarni, akkor már kint ültek Veres Tóniék pincéje előtt a fűben, felpattant, letépte a Szabad Nép címoldalát és rohant a budiba, ki a fene gondolt arra, hogy egy nagy Rákosi-kép van a címoldalon és az évfolyam DISZ-titkára ott ül mellette a fűben. Valami elképesztő pechje lehetett, hiszen az elhasznált szaros címlap nem hullott alá a budi mélyére, hanem rátapadt az ülés deszkájára alattomosan, amint kitántorgott a budiból, a DISZ-titkár berontott oda s tetemre hívta az egész DISZ-vezetőséget. Akkor aztán az apja zsíros húsz holdját is fölemlegették, mindjárt ellenforradalmár kulák lett belőle, talán még szerencséje is volt, hogy megúszta annyival: kitiltották az ország összes egyeteméről.

Most már vigyázni kell, egy rémült kántor harangot kongat a fejében, elszokott a piától, holnap szüksége lesz az idegeire, s akkor se ihat rá holnap, ha ma mégis berúgna, másnap kétszer olyan gyorsan tintázik be. Részegen mégsem tárgyalhat Júliával, csak nem fél ettől a nőtől, neki kellene félnie tőle, már részeg vagy mi az isten, miket zagyvái itt magában, nem zsaroló ő, és Júlia sem bűnöző, csak egy vén kocsmatöltelék halt meg sajnálatos módon, józanul sem volt az épelméjű soha, az árnyékból egyszercsak kirohant a zebrára, egy ilyen nő, mint Júlia, nem áldozhatja fel a karrierjét azért, mert meglepetésében későn fékezett le.

Iszik még egy szilvát, de jól marja a torkát, a gyomrából felszalad egyenesen a szívébe, most mindjárt nagyon jó lesz, de nem, az anyja úristenit, hogy tarkón vágta, zsibbad az egész feje, lehet, hogy mégis bevett egy szemet a napokban az Anticolból, csak elfelejtette? Rohan a vécébe, nézi a tükörben a pupilláit, csak annyira eres, amennyire három féldeci és három korsó után szokott lenni, a halántékán sem dagad ki jobban az ér, nem piros az arca, és nem is sápadt, akkor meg miért harangoznak az agyában, bim-bam, egy légy mászik a vécé kilincsén, el akarja kapni, de beesik az ajtón át a fülkébe, itt aztán csend van, nyugalom, csak az életében nincs béke.

Most már pisái, ha itt van, a nadrágja lecsúszik az ülepéről, gyere vissza, te nadrág, mondja neki, rángatja két kézzel. A sliccéről leszakad egy gomb, beleesik a vécékagylóba, ahogy rápisál, egyik oldaláról a másik oldalára dől a gomb, mintha csak féllábon ugrálna. Na most már kimegy, kezet is mos szertartásosan, Júlia mellett úgyis rá kell szoknia a higiéniára, Péter bá arca ferdén jön feléje, egyik fele megdagad, mint a Vidám Park tükreiben, azt mondta az a volt ügyész, hogy itt van eltemetve a fürdőszoba kőkockái alatt húsz centiméter mélyen, csak oda be ne jusson mégegyszer, inkább iszik egy kávét, a tanár úr szelíd mosollyal sétál a folyosón egy Berzsenyi-kötettel a hóna alatt, ez a szelíd mosoly megbocsát mindenkinek, de főleg saját magának, mert négy napja sincs, hogy elkéredzke- dett gőzfürdőbe, de csak három nap múlva került elő, egy alföldi vasútállomás peronjáról hozta be a mentőkocsi, csak ült a pádon és hunyorgott, Lev Nyikolajevics Tolsztoj vagyok, mondta megfellebbezhetetlenül a mentősöknek, Jásznájá Poljanára nem megyek többé vissza, ne is kérjenek. És Kroó Imre bácsi, aki átmászott a falon, és egy fehér bottal irányította a forgalmat a Moszkva téren, az ügyészt kivéve egyik sem volt őrült, csak akkor diliztek be, ha ittak. Idát is láthatja, hátul a parkban kigombolja a blúzát, arcára folyatja mellét, ölelj, Pistám, lihegi, karolj át szorosabban; neki mindenki Pista, csak a mentősök

50