Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - V. rész

tést fizetett valamennyit. Máskor azért sarcolták, mert a kutyáját láncon tartja. Állatkínzás! Harmadszor azért kézbesítették a fizetési meghagyást, mert kutyája szabadon szaladozott. Hogy mit gondolt, azt tán a családjának sem mondta meg.

Egyszer, este kilenc körül ért haza, várták a polgárőrök a kapuban.

— Hol járt?

— Rokonozni voltam.

Megpofozták, hogy ilyenkor már az ő fajtabélijének otthon a helye.

A következő alkalommal látogatják a polgárőrök. Otthon ült a családjával. Kikapott, hogy minek ücsörög itthon, amikor a köz jobb emberei gyűléseken törik a fejüket, hogyan lehetne előmozdítani a közjót. Szorult, nyugtát se kapott róla.

Érzékeny, jó memóriájú ember lévén, sérelmeit felejteni nem tudta. Amikor 1951-ben bekapcsolták a faluba a villanyt, ujjongott minden ember. Egész éjszaka nem aludtak örömükben. Minden helyen égették lámpáikat, alig hitték, hogy közéjük költözött a villany, amit azelőtt csak a városokban, uradalmakban láttak, ahol a fiasító kocaólakban is villanyon jártak a körték, csak a cselédek házaiban nem.

Vitéz Nagy István nem tudott örülni. Bírta volna pedig a bevezetés költségeit. Nem élt vele. Már Viliim Jankónál is villanyra járt a rádió. Ő megmaradt a petróleumlámpánál. Mit gondolhatott, nem mondta senkinek. Amikor már a falu boltjában petróleumhoz sem tudott jutni, mert egy-két liternyi szükségletért nem büdösítették be kezüket a boltosok, akkor nagy nehezen bevezettette a villanyt, mert az is világhahotája lenne, ha Csabára járna lámpába való petróleumért. Közelebb már nem akadt község, ahol literezték volna.

De azért rádiót nem akasztott rá. Újságot nem járatott. Amikor a tévékészülékek döntötték a falut, nem vett. Budapest sokáig nem szólalt meg az ő otthonában. Mit gondolhat? Amelyik világ őt kipofozta a belsejéből, az emberi mivoltából, az az ő pénzéért neki ne beszéljen? Annak őnála kuss lögyön? Csönd lögyön! Mit tud a világról, nem tudom.

Éles eszű ma is, akár utódai. Az emlegetett Pista gyereken kívül él egy Vica nevű, igen kedves, testi fogyatékosnak született lánya. A fejét föl nem emeli a földről. Gömyedten ül naphosszat. Arca vonásaira, szeme színére sem emlékszem, de egy esetre igen.

A legnagyobb dologidőben, búzahordásban, amikor száz lovas kocsi jár be a határból, Vicus szólt az anyjának, aki szintén erre a névre hallgatott:

— Vica, eredj, nyisd a kaput, apám befordult az utcasarkon a teherrel!

Nem mozdult. Száz kocsi ropogásából megismerte a saját kocsijuk zörgését. Pedig soha nem ült rajta. Más pillanatkép. Vicus szól az anyjának:

— Vica, eredj a szalmakazalhoz. Megtojt a kopasz nyakú meg az irombás! Száz tyúk kotkodálásából megmondta, melyik tojt.

Volt, mikor tőle tudakolták a szomszédok: — Te Vicus, mikor ellett a mi lovunk? Vicus kicsit eldévánkozott a kérdésen. Napra pontosan megmondta. A jó emlékezetét volt akitől örökölje. István gazdának is olyan lehet, hogy az semmit el nem felejt.

Az egykori falubeli policájok, akik el-eldöngették, találkoznak vele. Köszönnek. Adj’isten, István bácsi!

Az öreg kalaplevéve fogadja. Megy tovább. Ha megállítják, hogy s mint, kurta szavakkal válaszol: mögvagyok, mert mög köll lönni.

A fia félbemaradt mezőgazdász. Hívták a közösbe. Nem ment. Otthon három tehénnel bíbelődik. Legelteti őket a bérelt árokparton. Hasal naphosszat a tehenek mellett. Nem nősül, nem panaszkodik. Néz a vakvilágba. Ő sincs egyedül ebből a rétegből. Öt-hat család olyan csalódottan morzsolja napjait, mintha nem is élne. Elintézi a portáján kívül eső dolgait, zárja be a kaput.

Számomra érthetetlen az élve való eltemetkezés. Mi tartja bennük a lelket? Hogy tudják ennyire visszasrófolni életük lángját. Hát abból nekik is csak egy van. Mi már megpuszilnánk őket, fátyolt a háborúra, megmaradtunk, hát akkor éljünk.

27