Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - V. rész
Hogy s mint ment tovább a szó selyme, azt regényíróilag szépen ide lehetne rajzolni, hanem a dolog lényege az lett, hogy Ferkó a második év végén az egész rabsictelep gazdájává serkent. Tett benne akkora rendet, a fölcsöpörödő hazában, hogy párját nem lehetett találni. Mondhatták volna: bizonyított a gyerök! De nem volt az elég. A dombegyházi határban szintén hempergőzött egy ennél is terebélyesebb állami szemétdomb. Se ura, se gazdája semminek. Egy sereg vanjából kiforgatott, helyét nem lelő, börtönből szabadult kétes ember bolyongott az elértelmetlenedett sok ezer holdas határban. Más sem tartotta őket ott, mint a katonakondér. Amiben azért rendszeresen megfőtt, ami volt. Szétosztódott. Födél kerülközött. Istállóbéli dikó, lópokróc takarónak. Hanem egy siker, nem siker. Ha a semmiből valamit tud teremteni Ferkó, itt is mutassa meg! Akkor hiszünk neki! Rendet rakott. Olyat, hogy a fölötte lévő vezetés megnyalta utána mind a tíz ujját. A politikai fagyosság is eresztett a mínusz 40 fokból. A házukat visszakapták Dombiratoson. Az állami gazdaság rakatott neki olyan házat, amilyenekben csak körzeti orvosok éltek azokban az időkben. A gyerekeik középiskolás-korúakká senderedtek. Állami Volgán jártak. Egyszer csak senki sem tudja miért, Ferkóék elváltak. Törvényesen. Mondogatták a faluban: megártott nekik a jólét. Amikor kulák korukban szamaras koleszon hordták a mislinget, szárat, össze tudtak bújni, akár szegény ember malacai télvíz idején a szalmátlan ólban. Két ház, állami autó, kikupálódás, és most már nem jók egymásnak! Az asszony elment Pestre. Ferkó Nagybán- hegyesre. Ott is koldusboton járt a közös. Azóta virágzó nagyüzem. A százholdasok közül kettő úri birtokosnak számított. Egy félparasztnak, félúmak minősülő. Hogy szálán vezessem a sodrást, folytatom az utóbbival. A sokágú Domonkos család sarja volt az emlegetett félúri százholdas. Örökség révén nőttek ennyire össze a földjei, amit ő, fiatal házas korában, jól munkált. Jól uralt. Az első háború kivitte az olasz frontra. Szicíliában fogolykodott. Hazatérte után többé nem vette be a munka. Ülte, lakta a kocsmát naphosszat, ki nem fogyott az „Iszonyzóról” való ismereteinek történetéből, a fogoly élmény ékből. A háza dolgaival elfelejtett törődni. Béresek, hónaposok kormányozták a szántást, vetést. Felesége, Nina néni, kedves, szótlan, sovány, görbe hátú asszonnyá töpörödött. Sokat megfordultunk gyerekkorunkban náluk, mert egyetlen utóduk, a Petyi gyerek, osztálytársam volt az elemi hat esztendejében. Jóravaló. Finom uzsonnafalatokat hozott mindig. Kapros lepényt, tejfölös lángost. Kiettük kezéből az utolsó harapásig. Szelíden mosolygott, hagyta. A maga kormányzására nem sok képességet örökölhetett. Az ő disznótorukba is elszemtelenedtünk cigánykodni. Segített a kemencéjükből kilopni a rotyogó hurkát, kolbászt. Velünk futott a harmadik utca valamelyik árokpartjára, behabzsolni a zsákmányt. Szelídkésen nevetett a csínytevésen! Az üres tepsit úgy vitte haza, mintha most vette volna a boltban. Talán anyjától, Nina nénitől örökölte a szentekre jellemző szelídséget. A kocsmából hazavetődő Pétör bácsit úgy szolgálta ebéddel, vacsorával, ahogy uradalmi szobainas Raáb Ervin festőművész-földbirtokost. — Ögyön! — biztatta magázva a részeg nyögdécseléssel falatozó gazdát. Annak egy rosszalló szavát nem hallhatta senki. Tűrt, szenvedett, amíg meg nem halt. A földosztáskor csak a papírformák szerint lehetet a vanhoz nyúlni. Nem volt semmi. Amikor a gazda meghalt, festetlen koporsóba tették, egy darab vízhatlan ponyva szolgált szemfedélül. A Pétör gyerök ott kocsiskodott a lőkösi gazdaságban Ferkó keze alatt. Megnősült, házat rakott. Az utcánk végén uras, de rogyadozó sarokházban élt egy százholdas család. Úgy gazdálkodott, hogy a földjének minden porcikáját kishaszonbérbe adta. Hivatalosan tekintetes urazták. Háta mögött Lulu bácsinak tisztelték. Hibás szeműnek született. Az újságot az orráig emelte, amikor olvasott. A faluban ő lehetett a világ 23
