Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - V. rész
— Én ugyan nem. Jut is eszembe a félkanálnyi tejfölöd! — De a fene egye ki kendnek a szájából a közfalat, hát maga kieszi magát a vagyonából! Pali bácsi, egy szó nem sok, annyit sem feleselt. Igazat adhatott neki. Fölöstől enni az aludttejet! Nagy bűn. Nem is engedett ki a kezéből egy maréknyi földet sem. Bár hozzátenni sem tudott többet. Nevelt egy szép szál deli legényt. Szorgalmas, százeszűt. Uralta a traktort, összes szerelékével. Az új befogadásában szüléit két emelettel meghajazta. Magagyerek volt. Olykor Csabán mulatozott. Idehaza kocsmaszám fizetett mindenkinek. Nem prédaságból, hanem nem akarta, hogy bugrisnak, faszaráginak nevezzék. Az ilyen rangok osztogatásához mindig készen állt a tenta, penna, kalamáris. Szépen öltözött. Munkaidőben szolidan hordta magát. Jobb gazdacsaládból való feleségével nevelgetett egy szép, okos kis leánykát. Közben magas, kőlábas házat húzott a feje fölé. Folyosói telepin- gálva. Ahogy Pali gazda kipöfög traktorjával a kapun, ahogy szánt, vet, csépel. A család is mindenütt a képeken. Adott a szépre. Amikor a világháború végével a régi világnak is vége szakadozott, mindenféle kötelező hadimunkák parancsolódtak a gyalogemberre éppúgy, mint a lovasra. Hidak romokban, utak fölrobbantva. Messzi tájékokra mentek robotolni. Pali húsz dombiratosi lovasgazdával Gyomára vezénylődön a Körös-hidak javításához. Követ, földet, szállítottak. Kihirde- tődött: egy hétig tart a munka. Pali már másnap, az esti munkabefejezés után, szépen nekihajtott az őrség kordonénak. Kiabáltak neki: állj, állj! Balga ember, mit csinálsz? Dehát se hallj, se láss, Pali a lovak közé vágott, áttört a katonák sora között. Kétszer kiabáltak: Állj, állj! Nem állt meg. Utánalőttek. Másnap estefelé a lovak a halott gazdával a kocsin, a kapu előtt nyerítettek. Vojna, vojna, vojna. A vojna akkor még Kecskemét határában zúgott. Az elrozogult öregre, a tízéves kislányra, meg az özvegyre szakadt a száz hold minden gondja. Az asszony, negyvenholdas gazdacsalád sarja. Erős lábon állt, kaszára, kapára tanított fehércseléd. Lánykorában nemcsak hímezni, varrni tanult, de gombos harmonikán játszott. Vasárnap délutánonként a felsöpört nagyudvaron megszólalt a gombos harmonika. Az utca gyerekei ciberével, meggylével koccintgatva járták szavára a táncot. — Favilla, fakanál, fatányér,/ meghalok a, meghalok a babámért, Ha meghalok, meghalok,hát meghalok,/ kivisznek az úrasági bivalyok,/ Mert favilla, fakanál, fatányér .../ Hanem, ahogy beköszöntöttek a beszolgáltatások nyári időben is fúró fagyos szelei, a Czenék alig győztek lábon maradni férfi nélkül. Ferkó sorsa Hozzájuk házasodott egy gyerekkori cimborám. X-es mivoltáért Filipp Ferkót a rendeletek kitudták az egyetem orvoskarának második évfolyamáról. A szó már forgott erről a fiúról, amikor a százholdas nagyapa udvarán elrántotta vadonatúj traktorukkal a kukoricás górét. Náluk sem volt szétörökítve a vagyon. Ezért úri birtoknak minősült. A család minden tagja kulákrendelet alá esett. Hazaküldték, nem volt hová legyen. A nagyapai házban nem ők laktak. Nagyapa nem is élt már. A Viharsarok égzengéses, második szabadságharcát vívó csatájában, egykori cselédjének lopott pisztolyából olyan haslövést kapott, amibe belehalt. A család szanaszét. Édesanyja, második házassága révén, Bodzáson élt. Egy nagybátyja, félig tanult mivoltában, aki volt boltos, kocsmáros, géptulajdonos, a saját faluvégi házában kucorgott. Tanítóságból élő nagybátyja nem léphetett a katedrára. Léte lángját takarékra srófolva élt. Nem is tudni miből. Neki volt legtöbb bűne az új községi 20
