Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - V. rész
hatalom szemében. Iskolaigazgató volt, levente-főoktató. Házából is csak annyit engedtek használni neki, hogy éppen az istálló tájékán meghúzódhatott két fiúgyerekével. Ferkónak az orvoskar után nem volt egy ágynyi helye a nap alatt. Huszonegy évesen megházasodott, így vette nyakába a megcsupált Czene-gazdaság gondját-baját. De ott már se traktor, se száz hold. Kiosztottak belőle vagy nyolcvanat. Hanem a húsz hold után járó minden utolsó tyúktojást előkapami! A zsírt egy dekáig beadni! Száz szem ügyelte őket, miközben száz kéz szorongatta. A rendszer önvédelmi harcának, eleven korbácstörvényei zuhogtak: — Ha ezeknek a fejét a földről föleresztjük, akkor lakóiunk! Akár Dózsa népe! Inkább ők féljenek, mint mi! A nép akkori „okosai” az idegrendszerük emlékezetével, a tizenkilencesekével tudták: most nem szabad ereszteni! Tudták, ki volt Dózsa, s mit vesztettünk a vesztével. Erre a halovány tudalomra a Szabad Föld téli estéin megszólaló előadók friss ismereteket raktak. Hogy a katonai fölszabadítás óriási lépés a nép uralmához. De annak birtokában át kell építeni a társadalmat. Háborúval fölérő gyötrelem. Halottai, hősei, mártírjai, invalidusai lesznek. Megvívása nélkül nem jutunk az ötszáz év óta áhítozott ragyogó jövőbe! Át kell alakítani a szerkezetet! Vért kíván, halált. Dózsa leveretett. Rákóczi, Kossuth nem tudták jussunkat a kezünkre adni! Most ütött az idő órája! A dalok ott zuborogtak verőinkben. Dózsa népe, bontsd ki zászlód, itt a helyed, Őseidnek akarata jár teveled, Jobb magyar jövendő kürtszava harsog a földeken át, Jólétben, független szép Magyarország nyer ma csatát. S rndták a csigamezei vereség óta, ami Csanádban esett. Énekelték, hitték: ... Gyertek kaszával és fústéllyal. Munkás, paraszt és nincstelen. Nyakunkon a császári héja, ezernyi zsoldost ingerel, S ha elvesztettük tán a harcot, a régi rend lesz úr megint, Mindnyájunkat olajba főznek, s karóba húznak szám szerint... Csak egy parányi földet kérünk, számunkra, kik milliók vagyunk ... Tudták azt a dombiratosiak, és a szemük előtt is lebegett lángolva a dal, az ideológia, az örökölt emlékek betűi, amikor vegzatúra alá vették a birtokosokat, riogatták, leszorították őket. Tudták, s sajnálták is egyikét-másikát. Ferkó komám Gábor bátyját is sajnálta az a szív, fej, amelyik kiszorította a házából. Jó tanító volt. Kemény, szigorú, kopogó öklű. Száz meg száz embert tanított meg írni, olvasni. Mégis vesznie kellett. Földön fetrengenie, hogy amíg mi átállítjuk a világot, s azon mozog ezernyi kezünk, a hátukba ne szaladjon a kés. Emlékeztek testük eszével az Órás András, a Szegedinác Pero kínhalálára, hívei fölné- gyelésére, ahogy azok rángatóztak belé. Ez mozgatta őket. Túlzó, igazságtalanságnak, embertelenségnek minősülő igazságot osztogatott a népharag. Szították is, bizonyosan. Volt sugalom. Talán nem akkora, hogy a kántor a lisztesládák mélyén leljen oltalmat. A dombiratosi rendtevéssel nem elégedtek meg. Tudták, egy ház nem falu, egy falu nem rendszer, hanem sok falu hasonlóképp gondolkodóinak összekarolkozása kell ide. Híre futott, hogy Kunágotán, Sulyok Dezső kisgazda-képviselő ingerli a szegénység ellen az ottaniakat. Fölhussantak a mieink. Botokkal, ásóval, kapával, tömegesen siettek a nagy gyöpön keresztül a kunágotaiaknak segíteni. Sulyok csak éppen kinyitotta a száját, hogy: „Kedves ...” — A nép már kiabálta: nem igaz! Szó szót követett, azt a hatalmas tömeget, amely a politikus meghallgatására összeszaladt, szétkergették. Amikor csönd lett a csatatéren, a rezesbandák elhajított, laposra taposott baritonjait kezdték összeszedni. Katona Ferkó komám már állt a tejeskofa-pulton, madzagon lógó katonapuskával, polgárőrszalaggal a karján, és szívvel szavalta: 21
