Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Visszapillantó tükör - egy tudományos pálya emlékei: Barta János akadémikus válaszol Imre László kérdéseire
—24-es tanévben még utoljára nem vették kötelezőnek. Gyakorlásnak számított az is, ha a tanárjelölt állást kapott valahol, és így letöltve az évet tette le az úgynevezett pedagógiai vizsgát, és kapta meg oklevelét. Ilyen lehetőségre várva tértem én haza Szentesre 1923 júniusában (egy újabb évet Pesten állás nélkül a szüleim nem tudtak nyújtani). Amiért én ezt most elmondom: az a lelkiállapot, amely rám Szentesen a letöltött négy év után várt. Nem öröm volt ez, nem felszabadultság, ahogy várná az ember — inkább valami üresség és depresszió. Az egyetemen túlvagyok, de mi lesz most? Különösképp nem az állás gondja izgatott, hanem az, hogy nem láttam célt magam előtt. Életemben akkor álltam először szemben a nihillel, s hetekig vívódtam önmagámmal. Csúfolódva szokták mondani, hogy a vízbefúló nem tudja magát saját hajánál fogva kihúzni: én megtettem, egy kis öncsalással. Eszembe idéztem Komis professzor szivesen hallgatott etikai előadásának egy mondatát: Az egyszer átélt érték kötelező marad akkor is, ha esetleg az újraátélés nem sikerül, — a szó elnémulhat, a kötelező érvény megmarad. No de ha én egyszer átéltem a tudomány értékét, ha vonzódtam is iránta, akkor az ebben rejlő parancsot nem szabad megszegnem, akkor el kell indulnom a tudományos pályán, persze csak szerény lépésekkel. Nem tudom, véletlent lássak-e benne, de hamarosan felbukkant a nagy téma is. Az ember tragédiája olcsófüzetes kiadását még gimnazista koromban megvettem, — most a nyári estéken meditálva úgy érzem, hogy ez a mű még nincs igazán megfejtve, nincs igazán értelmezve. Előbb — ennél tovább akkor nem is jutottam — a történelmi színeket vettem sorra, és a magam akkor még ösztönös módján, mindegyiknek a „kulcsát” próbáltam megtalálni. Aztán az életem ez év őszétől változatos kanyarokat vett: állás a Ponty utcában, állás a Kerakon, két ösztöndíjas év Berlinben, — a Madách-téma búvópatakká változott. Döntő módon hazajövetelem után került felszínre. Madách Aladár halála után apja egész irodalmi hagyatéka a tízes évek elején az OSZK-ba került; lehet, hogy a tetemes anyagba más is belelapozgatott, de 1927 őszén én rászántam magam az egésznek az átbúvárlására (nem lehetetlen, hogy én voltam az első) —, és balga fővel meg is írtam egy afféle Madách- monográfiát. Vagy három évig kilincseltem vele kiadóknál, folyóiratoknál, hiába. Végül kiszakítottam a legeredetibbnek tartott részt, s „Az ismeretlen Madách” címen saját költségemen kiadtam. Terjesztése egy bizományosra volt bízva, tehát könyvárusi forgalomba nem került, a példányok jórészét magam küldözgettem széjjel. Újdonságnak azt éreztem benne, hogy nem annyira a Tragédiát elemezte, hanem Madách lelki alkatát és fejlődését a még kiadatlan anyag alapján. Jó sajtóvisszhangja volt, de azóta feledésbe merült; a szakirodalom első önálló kötetecskémet ma már nem is említi, — legfeljebb én magam melengethetem magamban az elsőség tudatát. Persze a csalódás nem maradt nyom nélkül, még a kilincselés közben volt egy mellékjátéka. A volt berlini kollégisták időnként összeültek Centrál kávéházbeli törzsasztaluknál, s egyszer megtisztelt bennünket Thienemann is. (Ő volt az egyik visszautasító.) Járatos volt a berkekben, és ontotta a panaszokat a tudományos könyvkiadás nehézségeiről, a közönség és a szakma érdektelenségéről. Nem érdemes nagyobb dolgokat írni, a monográfiáknak (példákat idézett) nincs keletük. Ez engem is elmélkedésre kényszerített, le is számoltam magammal, és évekre áttértem a kisebb műfajokra: recenziókra, kisebb, nem nagyigényű cikkekre. Lassan csörgedeztek ezek: még Berlinből ismertem Prohászka Lajost, barátságba is keveredtem vele, — ő az Athenaeumban, ebben a filozófiai folyóiratban patronálta az írásaimat, a Nyugathoz pedig Gyergyai révén kerültem közelebb. A Nyugat különben filozófust várt tőlem, s némi csalódásssal vették tudomásul, hogy inkább irodalmár szeretnék lenni. De bizony a harmincas években még a periférián mozogtam: az úgynevezett „nyilvánosság” az első Baumgarten-kitüntetéskor (1935) még a nevemet se hallotta. Barta János két világháború közötti munkásságának van egy rejtett, belső összetartó gondolata. Mintha a Berzsenyi-, Vörösmarty-, majd a 48-ban megjelenő Ady-tanulmányok- ban a romantikus-irracionális költői és emberi alkatok vonzották volna. 4
