Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Visszapillantó tükör - egy tudományos pálya emlékei: Barta János akadémikus válaszol Imre László kérdéseire

Szólnom kell tudományos fejlődésemben egy belátásról és folyamatról, amely Berlinben indult el, hosszabb időközökben itthon is folytatódott, és formálta irodalomszemléletemet. Amikor leendő berlini kollégistaként először bemutatkoztam Gragger Róbertnél, mintegy vizsgáztatásként azt kérdezte tőlem: ismerem-e Cassirer „Philosophie der symbolischen Formen” című munkáját, amelyből akkor már két kötet jelent meg, egyik a nyelvről, a másik a mítoszról és vallásról. Persze, hogy nem ismertem, de filozófiai éhségem és érdeklődésem rögtön rácsapott: Berlinben hónapokon át olvastam, kivonatoltam is azzal a balga reménnyel, hogy valamikor még majd tüzetesen bele fogok mélyedni. Most csak arra térek ki, ami számomra új volt és tartósan megmaradt.

E mű kapcsán ébredtem rá, hogy a mi mai, modem világképünk előtt más világképek is léteztek és uralkodtak, s ekkor tanultam meg: mi minden jellemzi vagy jellemezte az ősi, minden kultúra bölcsőjében szunnyadó mitikus-babonás világképet. Mítoszok’, babonák, varázslatok, ősi hitek és hiedelmek világa, jellemző elemei tárultak föl előttem, iskolai-egyetemi tanulmányaimból, sőt a magam paraszti gyermekkorából egyre-másra rá is ismertem.

De az impulzus később vált bennem hatékonnyá. Nem lett belőlem sem mítoszkutató, sem vallástörténész, — s amit innen magammal vittem, jó ideig olyan „búvópatak” maradt az életemben. Voltaképpen mindaddig, amíg Adyval tudatosan és tüzetesen nem kezdtem el foglalkozni. Akkor már nem volt nehéz (nálam nagyobb koponyák rájöttek már) Ady világának, költői produkciójának archaikus, mítikus-prelogikus jellegét fölismerni. Ennek jegyében írtam meg első Ady-tanulmányomat 1948-ban. Ahhoz, hogy idáig eljussak, még további indíttatások is hozzájárultak.

A világképek történeti rétegezettsége mellett ugyancsak a rétegezettség, a szintekből való fölépülés tényét kellett megismernem az emberi egyéniségben. Nem vagyok olyan produktív elme, hogy ezt magam munkáltam volna ki: megint idegen inspirációra volt szükség. Ingarden alapvetőnek tartott művét 1931-ben Münchenben ottani mentorom ajánlotta figyelmembe, olvastam, sőt rossz szokásom szerint kivonatoltam is, de jórészt lepergett rólam; megragadt bennem barátom lapidáris kijelentése: „Rétegek (Schichten) csak a rossz műalkotásban vannak”: Persze utólag már nem merném a kérdést ennyire szimplifikálni. „Die Schichten der Persönlichkeit” — dobta elém Rothacker azóta már több kiadásban megjelent művének címét a véletlenül lapozott könyvjegyzék (1938) — a könyvet persze sürgősen beszereztem.

Ami a költészetet illeti, a Heidegger-tanítvány Johannes Pfeiffer elemezte a lírai költészetet nem is annyira „rétegek”, hanem egymásba fonódó, egymásra épülő, egymást föltételező hatóelemként. Azóta már magyarul is kezünkben van Nicolai Hartmann esztétikája is, amely ezt a strukturáló elvet minden művészeti ágon keresztülviszi. Ma már, hogy irodalmi idézettel szóljak, azt, amiért valamikor küzdöttünk, az irodalmár és esztétikus az utcaléggel szívja be.

Barta Jánost szövegcentrikus, mücentrikus irodalomtörténésznek is szokták nevezni. Alighanem ennek a hajlamnak a gyökerei is a távoli múltba vezetnek.

Kezdő éveimnek ma már feledésbe merült epizódja: az 1924—25-ös tanév, egyúttal az első helyettes tanári évem a Kerakban. Különös kegy gyanánt még bentlaktam a kollégiumban, esténkint Tornász Jenőnek az irodában segítgettem, s olykor megtisztelt bennünket egy kis csevegésre Kleinmayr professzor. A középiskolai tanári pálya nem volt különösebben vonzó számomra, főként egy nekem idegen iskolatípusban. Nos, a kollégiumnak ebben az évben nem volt magyar irodalmár szaktanára, Horváth János 1923 ősze óta az egyetemen volt, — utóda, Farkas Gyula bevonulását egy vagy két évi interregnum előzte meg. A mondott tanévben a köztünk csak BG úrnak becézett öreg igazgató megbízott a harmadéves magyar irodalom szakvezetésével. Hogy közben balga, de alaptalan remények is támadtak bennem, azt nem is kell említenem, de hát, ha csak futólag is, főiskolai szintű feladatot kaptam.

Kezembe vettem az „évfolyamot”, amely különféle ösztöndíjazások és egyebek folytán mindössze két főből állott. A harmadik Keresztúry lett volna, ha nem ugrik el Bécsbe egyéves ösztöndíjjal. Ennek az epizód-évnek a valódi jelentősége csak pályám későbbi

5