Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Visszapillantó tükör - egy tudományos pálya emlékei: Barta János akadémikus válaszol Imre László kérdéseire
kitett a tanulmányokban magáért, mint én: bölcsészdoktori értekezése mindkettőnek megjelent nyomtatásban is. (Tóth Bélának egyévi szegedi szereplése alatt hallgatója volt József Attila is.) Horváth ajánlatát ketten vállalták, én nem. Voltaképpen akkor a visszautasítást inkább morális parancsnak éreztem: ha egy folyóiratot nyilvánosan szidok, nem vállalhatom el, hogy akármilyen mértékben hozzászegődjek. Következetes akartam lenni, de megtoldottam egy tárgyi argumentummal is. Igazán nem voltam „nyugatos”, sőt a folyóirat Osvát- szerkesztette akkori számait csalódottan lapozgattam, — de az orgánumtól függetlenül igazi írónak-költőnek az ott tömörülteket éreztem, akik akkor már pályájuk klasszikus periódusába érkeztek. Babitsot, Kosztolányit, Tóth Árpádot emlegettem: ezek nélkül ma nem lehet irodalmat csinálni. Másoktól tudom, hogy mesterünk bizony megneheztelt rám (Féja gratulált) — de örökké ez sem tartott. Amikor két év múlva első nyilvánosságra szánt dolgozatommal mégis nála jelentkeztem, közölte egy jóindulatú glosszával megtoldva abban a bizonyos Napkelet-rovatban. A nevelő megbocsátott, noha a tanítvány nem bizonyult római jellemnek. A köztudat, például a hatkötetes A magyar irodalom története című kiadvány is a Horváth János tanítványok közé sorolja Barta Jánost. Az eddigiekből úgy látszik, nem teljes joggal. Később hogyan alakult Professzor Úr viszonya Horváth Jánossal? Horváth Jánossal azután mindvégig kapcsolatban maradtam, noha ez a kapcsolat nem mondható sem intenzívnek, sem különösebben személyesnek. Amikor a magam munkájához kértem, rendelkezésemre bocsátotta Bánk bán és Csongor és Tünde előadásainak szövegét, első Madách-művemet kéziratban megbírálta, faragott rajta, amit lehetett. Mint vendéglátó kedves és kedélyes volt. Ahogy vissza tudok emlékezni, beszélgetéseinkben általában megmaradtunk az irodalom keretem belül, elvi vitákra nem került sor, noha szívesen vette volna tőlem bizonyos irodalomelméleti kérdések kifejtését. Érettebb éveimben én már annyira más úton jártam, hogy a nemzeti klasszicizmusra épülő nagy irodalomfejlődési koncepcióját nem érthettem meg, — idáig csak később jutottam el. Mindezt azért bocsátom előre, mert egyszer, kapcsolatunknak már későbbi éveiben, nagyon megnyílt az öregúr, és meglepő szókimondással öntött ki egy talán inkább aktuális indítású panaszáradatot, — hadd iktatom ide, ahogy magam följegyeztem: „ Horváth Jánosnál 1943. május 11-én. A hivatalos ügyek elintézése után az öregúr megemlítette: ma délután lesz a szavazás az Akadémián; Kodály Zoltánról is ma szavaznak. Aztán említette Melich két év előtti csúnya intrikáját: bosszúból, mert Losonczy Zoltánt kibuktatták, megszervezte a Kodály elleni akciót, s később valami gyerekes nyíltsággal még el is dicsekedett mindezzel. Tudományos szempontból értékes ember, ilyen csodálatos emberi gyöngével. A karban is ilyen áskálódó volt; sokszor úgy beszélt, hogy szégyenkeztek miatta. Azt vallja: csak személyes ügyek vannak a világon. Három éve azért ment nyugdíjba, mert leste az öreg Szinnyei halálát, hogy utána akadémiai főkönyvtáros lehessen. De hát ilyen az élet. A rossz kiírthatatlan az emberekből; hiábavaló ellene küzdeni; ilyen is lesz az élet mindig. (Én közben egy-egy megjegyzést tettem, hogy pl. az ember valóban- nem tehet mást, mint a maga szűkreszabott hatáskörében igyekszik megtenni, ami tőle telik.) Erre ő: „Minden emberben megvan a lehetősége minden rossznak. Csak az egyik fékezni tudja, a másik nem. A nagy költők azért tudják a bűnt, a rosszat ábrázolni, mert a lehetősége bennük is megvan. Csak ők nem az életben, hanem a műveikben élik ki. Minden ember egyformán rossz — lehetőségben — ezért fontos a nevelés, a környezet; sok mindent visszafojthat... Én már rég rájöttem arra, amire előbb-utóbb mindenki rájön: csináld magad (csináld a magadét — alighanem ezt akarta mondani), és hagyd a többieket. A végzés utáni esztendők bizonyára egyszerre jelentettek egzisztenciális problémákat, s a tudományos pályán való elindulás nehézségeit. Azokban az időkben a negyedik év végén letett szakvizsga az egyetemi tanulmányok befejezését is jelentette. Utána az úgynevezett gyakorlóév következett, ezt azonban az 1923 3
