Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Bodrogi Tibor: A tetoválás etnológiája: a személyi művészet és műfajai
elválasztott hullámvonalakból áll. Napjainkra ezek a jelek eltűntek, a tetoválás díszítő jelleggel azonban megmaradt, a háton sorokban elhelyezett virág alakú omamensekkel, a combon pedig körbe húzódó különféle formájú motívumokkal. A tetoválást férfi specialisták végzik, a motívumot fabélyegzővel nyomják először a bőrre, majd kipontozzák és a sebet korom és disznóháj keverékével dörzsölik be. Indítékaiban nem tér el a kenyah-kajan törzsek tetoválása. A fejvadász-tetoválás itt is kézen foglal helyet, azzal az eltéréssel, hogy ha valaki részt vesz egy fejvadász-expedíción, de fejet nem zsákmányol, mindössze egyik ujjának mintázására jogosult. Korábban csak az előkelő nők, főnökök feleségei tetováltathatták magukat, rendszerint combjukon, rangjukat jelző motívummal. A minták a két nemnél eltérőek. Részben geometrikus motívumokkal, vonalakkal, sávokkal, cikcakkokkal, ezenkívül növényi omamensekkel, antropo- morf figurákkal találkozunk a háton, a karon, mellen, lábon. Kedvelt a felismerhetetlensé- gig stilizált kutyamotívum (aszó). A mintákat előbb fapecsételővel viszik fel a testre, a pontozást fanyélbe erősített 3—4 acéltűvel végzik. A festőanyag korom, víz és cukomádlé keveréke. A kenyah-kajanoknál érdekes munkamegosztás alakult ki, a fapecsételőket a férfiak faragják, a tetoválást pedig nők végzik, akiknél anyáról lányára száll a mesterség. (Scutt and Gotch 1974:38—41.) Japán A tetoválást talán a japán szigetekre bevándorolt, Hokkaidon és Szachalinon megtelepült ainuk hozták magukkal Japánba. A szokás csaknem kizárólagosan a nőkre korlátozódott, akik eredetileg obszidiánszilánkkal, majd borotvával történő bevagdosással fekete festőanyagot juttattak a bőr alá. A festőanyagot az elégetett nyírfa hamuja szolgáltatta, amelyet vízzel kevertek, és a pépet bedörzsölték a vágott sebbe. A három szakaszban végzett tetoválást a száj körül kezdik, majd a kézfejen folytatják és a felső kar hátsó részén fejezik be. A tetoválás — hitük szerint — jó egészséget biztosít ebben az életben, és boldogságot a túlvilágon, ahol a tetoválatlan nőkre nem vár kedvező fogadtatás. A jelek kialakításában természetesen a tetszésvágy is szerepet játszik, a nők tetovált bajusza, sokszor szakálla, beletartozik a női szépségről kialakult képzetek körébe. A szokás napjainkra kihalt, csak öreg nőkön látható még tovatűnt ifjúságuk jeleként. Ha az ainuktól ismerték is meg a tetoválást a japánok, a világ legművészibb díszítéseinek kialakítása az ő egyedülálló érdemük. A tetoválást több kifejezéssel jelölik a típusnak vagy a célnak megfelelően, lrezumi a büntetésből végzett tetoválás neve, a díszítést szolgálóké horinomo ésgaman. Története még nagy vonalakban sem ismert, annyi bizonyos mindösz- sze, hogy virágzási ideje a XVII—XVIII. század volt. Ekkoriban olyan nagy művészek, mint Utamaro rajzoltak tetoválási mintákat. Később ellenérzés született a tetoválással szemben, a nemesség nem díszítette magát, és a testékítésnek ez a módja az alsóbb néposztályokra korlátozódott, ezen belül is a hivatásos, egyesülésekbe tömörült bűnözőkre, mint a yakuzák, hivatásos játékosokra, vagy olyan foglalkozási csoportokra, mint a halkereskedők. Ugyanakkor a szegények ruhapótlásként tetováltatták magukat, elsősorban a csak ágyékkötőben dolgozó nehéz testi munkások. A nők közül a gésák tetováltatták magukat, mindenekelőtt a hátukon. A XIX. században egy időre az arisztokrácia körében újból divattá vált, mígnem az 1868-ban trónra lépő uralkodó, Meidzsi be nem tiltotta. Indoka részben Konsztantinoszéra emlékeztet: a test elcsúfítását egyrészt Konfucius tiltja, másrészt pedig olyan barbár szokás, ami lealacsonyítja az európaiak szemében Japánt. A tilalom nem terjedt ki a nem japánokra, és amikor 1881-ben a brit uralkodóház két tagja, a későbbi V. György és Albert herceg tetováltatta magát Tokióban, a tilalom magától elenyészett. A munka azzal kezdődik, hogy a megrendelő mintakönyvből kiválasztja a kívánt motívumot. Ezt a mester fekete tussal kirajzolja a bőrön, majd kis botocskával, melybe két tű van erősítve, benyomkodja a bőrbe. A további munkához a díszítendő rész felületének megfelelően 10—30 tűt is használt, az alkalmazott színeknek megfelelő sorrendben. A fő 129
