Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Bodrogi Tibor: A tetoválás etnológiája: a személyi művészet és műfajai
ez a műtét komoly fájdalmakkal járhat. Megkérdezni nem tudtam őket, elhatároztam hát, hogy alávetem magam egy ilyen „műtérnek.” Mikluho-Maklaj leírása pontosan visszaadja az egész folyamatot. (Kár, hogy az itteni tetoválásról készített kitűnő rajzai között nem látjuk saját tetoválási mintáit.). „Nem csak arra voltam kíváncsi, vajon fáj-e a tetoválás, látni akartam a műtéthez használatos eszközöket és minden ceremóniát is, amely az eljárást kíséri. Elindultam hát abba a kunyhóba, ahol a műtétet majd végrehajtják rajtam. Tágas építmény volt, nagy verandával: ide kapaszkodtam fel. A háziasszony két segítőtársat hívott, rajtuk kívül néhány kíváncsi asszony gyűlt körénk. Mindnyájan roppant elégedetten vették tudomásul, hogy a fehér ember alá akarja vetni magát az alo-alo műtérnek (így nevezik itt a tetoválást), annak ellenére, hogy a misszionáriusok annyira harcolnak e szokás ellen. Kicsit csalódottak voltak, amikor bal vállamat tartottam oda és nem a mellemet, és egy kis mintát választottam csak ki e célra, mivel nem akartam túlságosan sok időt fecsérelni az operációra. Ki kellett szabadítanom karomat az ingem ujjából, megmutatni a kívánt helyet, azután teljesen rábíztam magamat az operatőrökre, akik valamennyien nők voltak. Gyékényt hoztak, megkértek, hogy feküdjek le, miközben az egyik lányka a térdeire mutatott, hogy fektessem oda a fejemet, de ebbe csak akkor egyeztem bele, amikor ráterítették a kenyérfa néhány friss levelét, s arra tehettem a fejemet, két másik nő megfogta a karomat, a harmadik pedig, aki az ellenkező oldalon, vagyis a hátam mögött ült (én a jobb oldalamon feküdtem, hogy bal vállam és bal karom szabadon maradjon a műtéthez), belemártott egy kis botot valami tintaszerű folyadékba, és nekilátott, hogy kirajzolja karomon a kért mintát. A vonalak 2 mm vastagok voltak. Mialatt a műtétet végző nő ezzel foglalatoskodott, két vagy három asszony különböző tanácsokat adott neki a rajzzal kapcsolatban, s az egyik valami puha levéllel letörölte azokat a vonalakat, amelyeket nem találtak megfelelőnek. Néhány javítás után a rajz készen volt, s amikor már minden nő szemügyre vette és jóváhagyta, a sebésznő belekezdett a műtét második aktusába. Az úgynevezett kinive 1 — egy kis pálcával (tulajdonképpen a Dioscorea egyik fajtájának szárdarabkája, amelynek a végén meghagyták az éles tövist) — felfegyverkezve és beüt, egy apró kalapácsot véve a jobb kezébe, a kinit a rajz fekete vonalára illesztette. Ezután néhány szót mondott segítőtársainak; az, akinek a térdén nyugtattam a fejemet, simogatni kezdte a hajamat és valamit dúdolt, a másik kettő meg, akik a karomat és a vállamat tartották, teljes súlyukkal rámnehezedtek. A műtétet végző nő beleszúrta az éles tüskét a bőrömbe, s a beuval gyors ütemben csapkodott a kinire, a kinit a minta fekete vonalán mozgatta: korántsem éreztem olyan fájdalmat, mint feltételeznénk, ámbár a tüske hegye legalább két-három milliméter mélyen fúródott a bőrbe. Hamarosan az egész fekete minta vörössé vált a szúrások nyomán kiserkenő vértől. Az egyik asszisztensnő ekkor egy kettéhasított bambusznád élét végighúzta a rajzon, hogy letörölje a vért és megbizonyosodjék, elég tisztán látszik-e a minta. Némely helyen nem lehetett elég világosan látni, ezért fekete festékkel, pontszerű szúrásokkal újra kirajzolták a bőrön. Operatőreimnek egy minta nem volt elég, az első után most a második is be akarta mutatni művészetét, még egy mintát rajzoltak, majd tetováltak a karom másik részére. Ez alkalommal a minta sötétebbre sikerült, bizonyára azért, mert ez a második „operatőr” erősebben ütött a kalapácsával a kinire és a szúrások is sűrűbbek voltak, mint az első esetben. Kifizettem az „operatőröket”, az „asszisztenseket”, sőt megvettem a tetováláshoz használt műszereket is, majd hazafelé indultam, immáron saját bőrömön tapasztalva, hogy a tetoválás viszonylag csekély fájdalommal jár. Megértettem, miért igyekeznek a nők minél több tetoválást szerezni. Úgy vélem, hogy a hónalj és a mons Veneris szőrzetének kitépdesése több fájdalmat okoz, mint a tetoválási eljárás. A nap folyamán rengeteg bennszülött férfi és nő jött el hozzám, hogy mutassam meg tetoválásomat. (Mikluho-Maklaj 1962:392—394.) A térség tetoválásával kapcsolatos szokásokat és társadalmi kapcsolódásokat a később hosszabb időt itt töltő kutatók részletesen feltárhatták. A motuknál, a roro törzseknél pl. a tetoválás teljes befejezésekor, amely a házasuló kort jelzi, ünnepi lakomát rendeznek, majd a felékszerezett nő a faluban szertartásosan fel-alá sétálva mutogatja magát. Ez után 125
