Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Bodrogi Tibor: A tetoválás etnológiája: a személyi művészet és műfajai
van s az ékítmények oly kecsesen alkalmazkodnak a test görbületeihez, hogy nagyon kellemes hatást keltenek.” (Darwin 1957: 358.) A polinéziai térség másik — ebből a szempontból — nevezetes szigetcsoportjának, a Marquises-szigeteknek tetoválásáról első pontosabb adataink a XIX. század első feléből származnak. A német Langsdorff, aki a cári kormányzat által kiküldött Krusenstern világkörüli utazásán vett részt, 1804 májusában tartózkodott a szigeteken. Mint írja: „A Föld egyetlen népénél sem találtam annyira fejlett tetoválást, mint a Marquesas indiánoknál”. A férfiak testét a fejtől a lábfejig teljesen szimmetrikusan rajzolatok fedik. Bár a rangtól függetlenül tetováltatják magukat, mégis főként az előkelőek dísze, mivel csak ők tudják megfizetni a díszítés költségeit. A tetoválást specialisták végzik. Eszközük egy trópusi madárfajta, a Phaeton aetherus számycsontja, amelyet egyik végén fésűszerűen kivágnak és kihegyeznek. Az él egyenes vagy félhold alakú, szélesebb vagy keskenyebb. A csontocskát derékszögben kb. ujjvastag- ságú bambuszdarabba erősítik. A mintát először rárajzolják a bőrre, amihez a festőanyagot az Aleurites triloba faféleség faszene adja. Az előrajzolás után ütik be a bőrbe a mintákat, az ütés a festőanyagot a bőr alá viszi. A minta színe kékes-feketés. A tetoválást akkor kezdik meg, amikor a fiút már éretmek tekintik. Az első évben a fő mintákat viszik fel a mellre, hátra, karra és a combra. Egy-egy mintát 3—4 napig készítenek, az első menet 3—4 hétig tart. Ezután a tetoválást 3—4 hónaponként folytatják és 30 —40 év is eltelik, amíg a munkát végleg befejezik. A tetoválóművész fizetsége több disznó, a mértéket a tehetősség szabja meg. A munkát külön házban végzik, amely ez idő alatt tabunak számít. A páciens a házat nem hagyhatja el s néhány férfin, pl. apján kívül senki nem látogathatja. A kevésbé előkelőeket 8—10-es csoportban tetoválják egy olyan tabu házban, amely a tetováló mester tulajdona. A kezdő tetoválok rajtuk kísérleteznek és tanulnak. A legszegényebbek, így a halászok, egyáltalán nem tetováltatják magukat, az ehhez szükséges disznók előteremtése ugyanis nem áll módjukban. A nők csak kevéssé díszítették. Főleg a lábat tetoválják és úgy néznek ki, mintha félcsizmában járnának. A kéz kesztyűszerű módon történő tetoválása jóval ritkább. A kart csíkokkal tetoválják. Előfordul a fül- és az orrcimpák, valmint az ajkak tetoválása egészen a foghúsig. A nők tetoválását nem tabu házban végzik, mindenki jelen lehet. A minták az általános marquisesi díszítőművészeti stílusba illenek, bár az emberi test adottságainak megfelelően a szögletes motívumok helyett szívesebben alkalmaznak kör és ovális alakú elemeket. Az emberi test tetoválásának zsúfoltságával egyezik meg a tárgyak hasonlóan minden centiméterre kiterjedő faragott díszítése. A mintáknak külön nevük van. Pontok, foltok, vonalak és ezek kompozíciói tűnnek fel közöttük rendkívüli változatosságban, sőt tárgyakat, állatokat is ábrázolnak, a testrészeknek megfelelő elrendezésben. Az a tökéletes szimmetriára való törekvés, amely a tárgyak díszítésére jellemző, a tetoválásnál is szembetűnő. (Langsdorff 1952:71—75.) Langsdorff leírását támasztja alá és egészíti ki néhány ponton az amerikai Herman Melville. Melville, aki romantikus déltengeri írásaival vált ismertté, szökött matrózként 1842-ben néhány hónapot töltött a Marquesas-szigetekhez tartozó Nukuhiván, Typee völgyben, a helybeliek foglyaként. Az eszközök között Melville még fadarabba illesztett cápafogról és kis fakalapácsféléről is szól, az összes szerszám felsorolásakor megemlítve, hogy ezeket különféle minták készítésénél használják. Ezek között geometrikusak és madár, valamint más állat alakúak is vannak. Tőle tudjuk, hogy az elhalványult mintákat a művész kiegészíti, megerősíti. A minták kiválasztása az egyén és a művész közös megegyezésének eredménye. Ő maga csak nehezen menekült meg attól a kétes dicsőségtől, hogy megtetoválják, de érzékletesen írja le azt a lelkesültséget, amellyel a művész ujjával már felvázolta arcára a legszebbnek tartott mintákat. (Melville 1938:225—228.) A harmadik fontos polinéziai tetoválási stílus Új-Zélandban fejlődött ki. Jelentőségét a maorik életében az is mutatja, hogy az istenektől eredeztetik. A mítosz szerint Mataora, egy földi férfi, isteni származású felesége, a tőle — megveretése miatt — elszökött, 118
