Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Bodrogi Tibor: A tetoválás etnológiája: a személyi művészet és műfajai
hogy az felér a purgatorium kínjaival. Mégsem mondana le róla, mert ezt az előkelőség jelének tekintik, és azt csodálják legjobban, aki leginkább eléktelenítette magát. Sokan bele is halnak a festésbe, mert közben túl sok vért veszítenek.” (Marco Polo 1984:229—230.) Mivel a tulajdonképpeni kínaiaktól, a bánoktól a szokást szerzőnk nem említi, fölöttébb valószínű, hogy ezek a tetoválást nem gyakorolták, mint ahogyan napjainkban sem. Elég késői adataink vannak a méltán leghíresebb japán tetoválóművészetről. Az első említés 1368-ból, egy kínai történelmi munkából származik, ez arc- és testtetoválásról szól. A japán mesekönyvek és a hőstörténeteket tartalmazó munkák képein az alakok mindig tetoválva vannak, amiből a szokás korai általános meglétére következtethetünk. Az amerikai indiánok tetoválásának konkviszta előtti történetéről természetesen csak a régészet tudósíthat. A figurális agyagmunkákon látható test- vagy arcdíszítések itt sem nyújtanak bizonyosságot a szokás meglétére. A múmialeletekre hagyatkozva a legkorábbi adatunk Peruból, a Nazca kultúrából származik, az i. e. 200-tól az i. sz. 600-ig terjedő időszakból. Ugyancsak Peruból, az inkáktól tudunk még a szokásról, melynek elsősorban a partvidéken hódoltak a XIII—XIV. században. A tetoválás mind észak-, mind délamerikai ősiségéről mindenesetre tanúskodik a konkviszta utáni feljegyzések sokasága. Adataink a XVI. századtól kezdenek sokasodni a személyi művészet különféle megnyilvánulásairól, abban a mértékben, ahogyan a hódítók és a felfedező utazók egyre több és több társadalom kultúrájával ismerkednek meg. A XVI—XIX. század közötti időkben elsősorban az amerikai szárazföld lakóinak szokásairól tudunk meg egyre többet, Polinézia a XVIII. század második felében tett nagy felfedező utazások során kerül látókörünkbe, majd főleg a XIX—XX. században Afrika és az ázsiai térségek. így a XIX. század nyolcvanas éveiben már lehetősége nyílott a német W. Joestnek (1887) arra, hogy ismereteinket első ízben összefoglalja és nagyjából — korántsem teljesen — felvázolja a tetoválás szokásának világméretű elterjedését. Az utána folyó kutatás ismereteinket jelentős mértékben kibővítette. Joest alapvető megállapítása, mely szerint a tetoválás legmagasabb szintjét a csendes-óceáni szigetvilágban, valamint Japánban érte el, azonban változatlanul érvényes. Polinézia A tetoválás első említője ebből a hatalmas térségből a francia Bougainville, aki 1766-tól 1769-ig tartó világkörüli útja során töltött rövidebb időt Tahitin. Bougainville, aki a szokásra ekkor még a „festés” szót használja, közli, hogy a mintáknak díszítő szerepük van, de egyúttal a megkülönböztetés jelei is. Hogy olvasóinak analógiát nyújtson — s ez azt is mutatja, hogy kortársi irodalmi forrásokból ismerték a testdíszítésnek ezt a módját — a kanadai bennszülötteket és Caesar britjeit említi. (Bougainville: 41.) James Cook, aki természettudós útitársaival, az angol Bankssal és a német J. G. Forster- rel a Vénus megfigyelése végett 1769-ben tartózkodott Tahitin és akinek az itteni elnevezés alapján a tetoválás szó európai bevezetését is köszönhetjük, tájékoztatása alaposabb. A technikai részleteken kívül, a mintákra is kitekintő leírást tudománytörténeti jelentősége miatt szó szerint közöljük. „Testüket mintákkal díszítik, a föld sok más népéhez hasonlóan, s ezt tataunak nevezik. Kis kapa formájú szerszámmal mélyen bőrükbe szúrnak, de nem annyira, hogy vér serkenjen. A szerszám éles része csontból vagy kagylóból készül, melyet lecsiszolnak, úgy, hogy hegyei száma három és húsz között váltakozik, nagyságának megfelelően. Használat előtt a fogakat a kókuszdió olajának elégetése után visszamaradt porba mártják (gyertya helyett világításra az utóbbit használják), de előbb a kormot vízzel vegyítik. Majd az ilyenformán elkészített fogazatot a bőrre teszik, s egy bottal enyhén ütögetve a pengét tartó fogantyút, beleszúrnak a bőrbe, ahol a fekete festéknek kitörölhetetlen nyoma marad, a művelet fájdalmas, és a sebek gyógyulása előtt néhány napig többnyire gennyesek, mindkét nembeli ifjakon tizenkét-tizennégy éves korban végzik el. Testüket a szülők szeszélye szerint, vagy a szigeten elfoglalt rangjuknak megfelelően különböző helyeken s különböző alakok116
