Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - KRITIKAI KÖRKÉP - Reuter Lajos: Karinthy Ferenc: Óvilág és Újvilág: [könyvismertetés]
Az Óvilág és Újvilág c. kötet kisregényeiben (Marich Géza utolsó kalandja, Alvilági napló, Szárd kalauz), melyek most jelennek meg először együtt, lazul a hagyományos megközelítésmód. Napló és regény műfaja keveredik bennük, szubjektívabb, bensőségesebb hangnemet hozva létre. Mindhárom kisregényben határozottan személyes nézőpont érvényesül. A mese Karinthy eddigi műveihez viszonyítva jobban háttérbe szorul, a világról statikusabb képet kapunk. A leírás, a tűnődés, a jegyzet, az elbeszélés mégis érdekessé, feszültté válik: egy bizonytalan helyzetben próbálja az epika alanya meghatározni önmagát. Nem véletlenül, de Karinthy műveitől eléggé eltérő módon, kilépünk a magyar élet keretei közül, a Mediterráneumban kalandozunk hőseinkkel. A jellemrajz, a társadalomrajz töredékesebbé, esetlegesebbé válik, korunk általánosabb vonásaira esik a hangsúly. Mindezt erősíti, hogy a természet, az antik emlékek, az évezredes civilizáció adják a hátteret és a kontrasztot a modem ember bolyongásának. A három kisregény sok szempontból összekapcsolódik. Karinthy egyik jellegzetes fogása, hogy hősei újra és újra felbukkannak, mint Bal- zacnak, kedves írójának műveiben. Egy magyar Emberi színjáték mozaikjai állnak lassan össze? Marich Gézával is többször találkozhattunk már, s az egykor tevékeny, az alkotás lázában égő művész most, a regény jelenében (a 60-as évek elején) kívülálló, szkeptikus utazó. Otthontalansá- gának, fölöslegességének tudata a mélyen átér- zett magyar és európai történelmi kudarcokból fakad. „Unom Európát... Unom ezt a négyezer éves szakadatlan építést, rombolást, szülést, háborúzást, gyilkolást, tülekedést, szerelmeskedést, és megint elölről.” A széthulló, értelmét vesztő világban Marich önmaga elől is menekül, a hangsúlyozottan mindennapi élet szférájában talál enyhülést. A kétes múlttal, az átrendezhe- tetlen jelennel szemben csak egy szép táj, egy jó beszélgetés vagy vacsora adhat örömet, mert benne egyértelműen igazolható érték jelenik meg. S ez tiltakozás is: elfordulás az emberellenes erőktől. Az Alvilági napló regénynek, naplónak és útirajznak érdekes keveréke. Elbeszélője egy író (megint egy művész!), talán maga Karinthy, aki előtt, szeszélyes utazgatásai közben, mozaiksze- rűen bontakozik ki a modem Európa. Marich Géza szkepszisétől eltérően az Alvilági napló író hőse tartózkodóan jóindulatú. Művelt, humanista európai, aki a gondtalan utazás során kész sokféle érték befogadására. Mégis van valami közös a két alakban. Marich már túl van az élet alakításának szenvedélyén, író hősünk pedig el sem érkezett addig. Meglehetősen elvont marad számára az a tanulság, amit egy esetből levon: az a fontos, „hogy éljünk valamiért, egy eszméért, ábrándért, akár tévedésért, tébolyért, akármiért”. És tényleg, a három kisregény egyre inkább egy szenvedélyt, egy tébolyt állít előtérbe. Az erőszak hatalmasodik el a hétköznapok fölött. Az egyszerű, mindennapi örömök élvezésében elmerült embert meglepetésszerűen éri az aljas indulatok támadása, s gyanútlansága sebezhetővé teszi. A védekező értékőrzés alulmarad a szervezkedő agresszivitással szemben. A Szárd kalauzban teljesedik ki a látomás. Az ősi mesét eleveníti fel Karinthy, amelyben a földre szállt isten vállalja az emberi létet és az emberi halandóságot. Xenodiké azonban akaratlanul sodródik a bűnbe, enged az erőszaknak, de szerelme nem hoz megváltást, csak szégyenletes bukást. Magát Európát jelképezi a mitologikus hősnő, Xedoniké. Alakját az első két kisregényben finoman rajzolja meg az író. A Szárd kalauzban azonban Xenodiké bűnbeesésének lélektani motiválása túl nagy hangsúlyt kap, öncélú lesz. Ráadásul a regény kiszámítottan jelképes-allegorikus mezejében Xenodiké vonakodó-beleegyező magatartása különös fontosságot nyer. Az olvasóban felmerül a kérdés, nem egyszerűsítünk-e le egy bonyolult történelmi helyzetet. Összefügg ez azzal, hogy nagy különbség van a kötet első két és harmadik kisregénye között. A Marich Géza utolsó kalandja és az Alvilági napló keveset mond és sokat sejtet, a Szárd kalauz viszont túl sokat akar mondani, de kevés sikerrel. Az utóbbi műben az ábrázolás visszafogottságát, összetettségét harsány eszközök váltják fel. A Szárd kalauz a kalandregényekhez, a krimikhez kerül közel. Kiemelt helyet kap a fordulatos, izgalmas cselekmény, a naturalisztikus leirás. „ ... az idillbe belesüvít a mocsok kor döglehelete ...” — mondja Xenodiké, s e „mocsok kor” néhány infemális jelenetét látjuk. Az írónak azonban itt nem sikerült anyagát művészien megemelni, igazán sok jelentésűvé tenni. Inkább csak egy tétel igazolását látjuk a befejező kisregényben. Az Óvilág és Újvilág c. kötetben együtt megjelent regényeket és naplókat érdemes tehát összevetni. Az írói pálya sokágú összefüggésrendszere, folytonossága mellett észrevehetjük, hogy Karinthy ábrázolói módszere változott korábbi kijelentéseihez, nézetéhez képest. Ezek az utóbbi évtizedben készült kisregények eltávolodást mutatnak a hagyományosabb epikától. A világ ellentmondásosabb, bonyolultabb képét adja Karinthy. Talán a bizonyosság tűnt el leginkább hőseinek életéből, akik most azt mérlegelik, honnan tör elő, a sok veszély között, a legnagyobb veszély. 86
