Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Gulay István: Életesszé N° 2: Hazámban élek
14. Disznótor. Nagyapám maga mellé állított, mikor a böllér kettéhasította a pirosra porzsolt, lekapart disznót. Izgatottan vártam, hogy a könyékig véres kéz kihalássza és elém tartsa az állat még dobogó-remegő szívét. „Ilyen a te szíved is” — okított nagyapám. Késsel kettémetszette a szívet és meg kellett néznem, meg kellett értsem a két kamra-két pitvar munkáját. A kiselőadás végén én kaptam, megehettem a disznó főtt, sózott farkát. A disznóölés ünnepe nekem így természetes, gondolatokat fölvető esemény. A hagyományos magyar disznóölésre kiváncsi turistákat az utazási iroda panorámabusszal viszi az egyik Pest melletti faluba. Az élmény, amit nyernek, több mint meglepő. Két ember kiráncigál kalodájából egy gubancos szőrű, fekete mangalicát, gyakorlott fogásokkal leteperik és megforgatják torkában a nagykést. Ömlik a habos vér a fehér hóra, a francia kisasszonyok sivalkodnak, a németek akkurátusán fényképezgetnek. Aztán a két ember megszórja bálaszalmával az állatot, öngyújtóval újságpapírt gyújtanak meg, azzal lobbantják lángra a szalmát. Az élmény: vér és tűz. Az udvaron nyaranta az aranysárga virágú vérontófű virágzik. A társaság már az előre elkészített disznótoros ebédet falja, amikor a két ember lesöpri a kormos mangalicát, s miután senki nem látja, mit művelnek, gázpörzsölőt kapnak elő, azzal folytatják a munkát. Az ételtől-italtól fölhevült hölgyek és urak vidáman ülnek be az Ikarusba, egy eredeti magyar disznóölés emlékével, ami valójában nem volt egyéb, mint Sámuel Pepys korában egy nyilvános akasztás. 15. Az asszony mérgesen áll harminckét hatalmas fekete pulykával szemben és bátran kiabálva hessegeti őket a tanyaudvar túlsó felébe. Kiáltására felsüvít az anyakoca hangja is az ólból s összevegyül a pulykák lublubozásával.Az asszony alig üti meg a százötven centimétert, még a megsüppedt tanyaépület mellett is valószerűtlenül kicsi. S vékony. Egyetlen cigaretta füstje a dunyhája lehetne. Ez az asszony valamelyik mesénkből szökhetett ide a pusztára, hogy itt élje meg — viaskodva a természettel, saját fajtájával, az emberrel, és a történelemmel — a mesénél is nagyobb mesét: az életet. Seres Mihályné a neve. Itt, ebben az egyszobás tanyában nevelt fel kilenc szép gyermeket. S mellette még dolgozott, szaladt, ment mindig, bebújt a fagyos verembe krumplit válogatni, mégsem volt soha semmi nyavalyája. Amikor a nap felkel, akkor kel még ma is. Kilenc élő gyermeke, tizenhárom unokája van. Tizenhárom meg kilenc: huszonkét mese csodája! „Gyünnek ezek, szaladnak, el nem felejtenének megnézni! Én, boldog, boldogtalan. ..” Kenyér jutott mindig tizenegyüknek. Mivel az ura orvvadász volt, hús is került az asztalra szinte mindenik napon. Nem nagy lábossal főzött, de jó zsírosán. Nemigen éhezett, de szenvedett sokat. Ezerkilencszázharminchétben esküdtek meg, de negyvenben már volt a férjének egy „bizonyosa”, aki miatt évtizedeken át tusakodtak. Huszonegy év múlva, ezerkilencszázhatvanegyben aztán végleg elhagyta a férje, a másikért. Egyedül maradt a gyerekeivel. Kesergett, pukkadozott, de a fiaknak-lányoknak nem sokat mondott. Azok mégsem állnak szóba az apjukkal. Ide azonban, a harminckét pulykás tanyába mind a kilenc gyerek eljön. Hozzák az unokáit, a söprű is dobra kerül meg a vödör is, nagy vigasság van. Villany nincs a tanyában, de nem is kell Seres Mihálynénak. Az egyik lánya venni akart neki olajkályhát, de lebeszélte róla, mondván: megvan mindene. Az a minden: négyszázhetvennyolc forint nyugdíj, a harminckét pulyka és az anyadisznó. A koca az évi nyugdíja kétszeresét hozza. Ennyit ért 1973-ban Seres Mihályné. 20
