Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Gulay István: Életesszé N° 2: Hazámban élek
ott rongyolódnak, koszolódnak a főiskolát végzett népművelő irodájában, mert a plakátragasztó ember megbetegedett, hozzá viszont méltatlan csirizesvödörrel, pemzlivel járni a várost, addig kell valaki, aki magát forgatagnak hiszi és így kiált Baudelaire-rel: „Én mindenki vagyok; mindenki én!”, és a képeket leírja. 13. Falucska a budai hegyek között. Magának való kóróként mered az ég felé a templom tornya, és Királynak hívják a plébánost. Király bácsinak. Voltak már királyaink nála nagyobbak, olyanok is, akiket — amennyire királyt lehet — szeretett a nép; volt már „apánk” is kettő: Kossuth apánk és Rákosi apánk, utóbbi egyben nagy tanítónk vala (s valóban tanultunk belőle!), Király bácsink azonban még nem volt. Most van. Ezerötszáz ember élt itt, de nem az ő, hanem a költők szavára szomjúhozva. A fiatalja fulladozik az örökség súlya alatt. A szülők jómódúak, a friss házasoknak nem kell sokáig várni, hogy két-három szobás családi ház sátortetője legyen eső és a falu szája elleni ernyőjük. Az idősebbek jóllakottan üldögélnek vasárnaponként a tornác eleiben, bölcsen bólogatva. A fiatalok ődöngenek a házból a kertbe, kertből a házba. „Zabszem van ezeknek a seggiben!” — vetődik rájuk unos-untalan rossz pillantás. Aztán végre eljön az óra, lehet menni a művelődési ház Olvasó Népért ifjúsági klubjába. Az olvasóklub két író vezetője filozófust harangozott be vendégnek. Filozófus, kandidátus. .. Ott lesz a falu és az iskola vezetője is. .. Végre egy kis izgalom! Már az is meglepetés, hogy nem férfi a filozófus. Nő! Aztán kiderül, hogy két gyermeke is van, éppen olyanok, ugyanúgy kóvályognak helyüket keresve a szülők lakásában, mint ők. Egy sváb kislány kérdez először: „Mi a véleménye a sváb—magyar ellentétről?” A filozófusnő összehúzza szemét. „Mi a véleménye a vallásról? Megértheti-e a fiatal az öregeket? Érdemes-e itthagyni a falut, menjünk-e Pestre?” Belenézni ezekbe a tekintetekbe! Nehezebb, mint szántani, verni, arami! Mintha gát szakadt volna át, ömlik a szó a gyerekekből. Kifut belőlük mindaz, ami a légcsövükre tekeredett és sóhajt deformált kiáltásukból. „Helyes-e, hogy csak magamagának éljen az ember?” „Miért érzi többnek magát, akinek nagyobb háza, díszesebb kerítése van?” Az utolsó kérdés: „Miért él az ember?” Filozófus, kandidátus legyen a talpán, aki nem rendül meg ezekre a tizenéves fiúkra, lányokra nézve. Platont vehették körül igy a piactéren. Ám ő sem lehetett keményebb, mint a mi filozófusnőnk. Azzal kezdi, hogy aki a svábban nem az embert nézi: állatiasan gondolkodik! Vad csönd lesz egyszeriben a teremben. Alig mernek a filozófusnő szeme közé nézni. Borotvaéles logika metszi ketté sorra a kibogozhatatlannak hitt csomókat. Nagyszerű pillanatok: az ész megragadja és nagy számycsapásokkal viszi egyre magasabbra ezeket az emberfiókákat. Talán most tanulnak először röpülni! A falu katolikus községek gyűrűjében megmaradt reformátusnak, sváb falvak ölelésében színmagyarnak. Erénye ez a nagyapáknak, apáknak? Nem. Erény a vagyon? Nem. Erény, hogy valaki templomba jár, hiszi Istent? Nem. Erény az öregség vagy a fiatalság? Nem. Termő fává lenni vágytok? Tessék! A szabadság mindaddig csak káprázat, amíg nem éltek vele. Éljetek vele. Kockáztassatok! Vagy ismertek enélkül szabadságot? Hallottak már hasonló beszédet ezek a fiatalok: Íróktól. Csakhogy őket csaknem gyanúba fogták izgatásért. A filozófusnő szavait nem foglalta jelentésbe a helyi iskola igazgatója, aki úgy látszik egyik „apánktól”, sem Kossuth Lajostól, sem Rákosi Mátyástól nem tanult, de még Király bácsitól sem. Pedig Király bácsi tudja, hogy repülni akar az ember, azért tanítja röpülni a lelkeket. Kár, hogy sosem éri el, nem érheti el, amit írók, költők és filozófusok elértek, hogy át az őszi falun, útban hazafelé, határozottan úgy érezze az ember, a gomolyfüst, ami száll vastagon a kertek fölé: gondolat! 19
