Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Ajtmatov, Csingiz: A vándormadár panasza: elbeszélés: Buda Ferenc fordítása
hogy sürgősen elinduljon a temetésre, s már magára vette bundáját, odakint már ott állt a fölnyergeit ló, kamasz fiai pedig — Turman és Eleman — kézen fogták, hogy nyeregbe ültessék, amikor a kereksátor küszöbét átlépvén a szívéhez kapott s már nem bírta kengyelbe rakni a lábát. Nyögve kapaszkodott a ló sörényébe, megingott, alig bírt a lábán megállni. S ekkor — ahogy ez korábban is gyakorta megesett — Kertolgo-zajip maga vette kezébe a dolgot. Ha a szükség úgy parancsolta, határozottan tudott cselekedni. Fiaival együtt bevitte férjét Kertolgo-zajip az ő ácsmesteri kereksátrába, levetkőztette, hamar ágyba fektette s így szólott Szengirbajhoz, az ácshoz: — Úszta, Isten megbocsátja neked, ha nem bírsz elindulni a nászékhoz a temetésre. Hagyd ezt énreám. Teutánad e család akszakálja én vagyok, s évek múltával nekem kell a mi Bozoj nemzetségünk legelső anyjává lennem. A nászék nem veszik zokon, ha a Bozojokat én magam vezetem a siratóba. Hisz lehet-é szó sérelemről most, amidőn egyedül Isten a tudója, mi van amoda, Talcsujban, s mi történik a fiainkkal: győznek-é avagy az életüket áldozzák? S egyelőre semmi hír nincsen, magad is látod, mindenki rémüldözik. Te az egészségedért imádkozz, azokra gondolj, akik ott vannak a csatamezőn! Vigyázz magadra, te nagy ember vagy a Bozajok között, számomra pedig te, a gyermekeim atyja, a legnagyobb ember vagy. Engedd meg, hogy magam vigyem végbe ezt a keserves szolgálatot. Ne mozgolódj, csak feküdj. Eleman itt marad melletted, mi pedig mindannyian elindulunk... Ekképpen beszélt hozzá, mire a sápadt, hideg verejtékes homlokú Szengirbaj ács a párnán fektéből így válaszolt: — Igazad van, asszony. Ha én nem bírok, úgy eredj el te. Gyújts össze minden Bozoj-atyafit, hogy a mi Almásunk ne egymaga álljon az övéi előtt. A siratót távolról kezdjétek, hogy köröskörül messzire halljék: egész nemzetségükkel együtt itt a Bozojok siratnak, zengő siratóra zendítsetek, hogy hangotokkal megszépítsétek hiányát az ő vejük- nek, Kojcsumannak s az ő nászuknak, nekem, a betegnek. Mondassák ki ezáltal: bármim közelegjen a háború, az elhunytakat temetni s elsiratni nem feledjük, míg mindannyian emberek vagyunk ... íme így indultak el temetésre a kicsiny Bozoj nemzetség gyermekes asszonyai, öregjei és öregasszonyai: rettegvén érte, vajon mire végződik a dzsungáriai ojratokkal vívott csata, s nem volt e napokban olyan ember, aki fennhangon is, hallgatagon is ne arra gondolt volna: vajon mi van ott, s hogy áll a dolog ott, a talcsuji völgyben? Miért nem jön egy szemernyi hír sem? Miért nem tud senki semmit? Útnak válván csak a szokásnak hajtottak fejet: meg kell őrizni a nemzetiség becsületét. S útnak váltak komoran, mélységes aggodalomban. Jól beleizzadt Eleman, míg beérhette Ucsart s örvül a nyakára köthette a saját derékszíját, ám az továbbra is csak talpalt volna együtt a tömeggel s a szíjon is hánykolódva kereket akart oldani. Ezúttal mégsem hagyhatta semmiképp szabadjára: az idegen ajilban a helybéli kutyafalkák agyonmarcangolták volna a kopót, az biztos. Ucsart a szíjon tartva Eleman megtorpant, nem tudván hogyan viselkedjen ilyenkor — mit mondjon a temetésre vonulóknak: hisz jó utat nem kívánhat nekik. Zavartan álldogált, amidőn az anyja a kantárt fogva megfordult a nyeregben: — No, eredj haza szaporán, ne ácsorogj itt — szólt, a szemöldökét összevonva. — Meg ügyelj apádra, hallod? Ott ne hagyd egy lépésnyire se, hallod? Eleman szótlanul beleegyezve bólintott. Igen, persze, megtesz ő mindent, amit az anyja parancsol. Anyjára tekintve, annak öregedő, barna ráncokkal borított, feszülten figyelő arcára tekintve — ily gondterheltnek őt még sose látta — Eleman az utasításait hallgatta s felé fordulva ezt gondolta: „Menj csak, ha már így történt. Miattunk ne aggódj, hisz nem vagyok én már kicsi. Megteszek mindent, apámtól nem távozom egy lépésnyire sem. Csak a mi Kojcsumanunk kengyelben térne vissza, nem pedig a nyergen kersztülvetve. S bár az összes dzsigit nyeregben ülve térne vissza, nem pedig dzsük gyanánt. Miattunk pedig apámmal ne aggódj. Megteszek mindent, anyám, a parancsod szerint... 2
