Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Ajtmatov, Csingiz: A vándormadár panasza: elbeszélés: Buda Ferenc fordítása
Csak rövid időre fogta vissza a kantárt Kertolgo-zajip, s abban a pillanatban, rátekintvén legkisebb fiára, az ő kendzséjérc, a gyalogösvényen ottmaradóra, oldalánál a fekete kopóval, hirtelen megérezte, mint járja át szívét az észveszejtő, metsző fájdalom: mi lesz vele, hisz még olyan kicsi, mi van amott a legnagyobbikkal, Kojcsumannal, él-e vajon, avagy átverték az ojratok kopjái, mi vár reájuk másnap, mi lesz mindnyájukkal, mi lesz a néppel? S hogy e szörnyű gondolatokat el ne árulja, mormolva így szólt: — Szaladj, fiacskám, az ajilba, téged apáddal együtt a Tengri istenre bízlak. — S kissé eltávolodván ismét megállt: — Amint hazaérsz, készíts apádnak főzetet abból a fűből... — Igen, mihelyt hazaérek, nyomban elkészítem — bizonygatta Eleman. Ám az anyja nekifogott s apróra elmagyarázta, hogyan kell az orvosságot elkészíteni, hogyan kell azt a füvet leforrázni, meg hogy a víz lobogó forró legyen, meddig kell utána a füvet párolni, majd — a főzetet alig lehűtve — hogyan kell megitatni vele az apját, s hogy addig igya, míg a verejték ki nem veri tőle, mert akkor jól áthevül a melle s megkönnyebbe- dik... — Hallod-é, amit mondok, érted-é? — tudakolta a fiától Kertolgo-zajip. Meggyőződvén róla, hogy mindenre kioktatta, lovát a part mentén lassacskán távolodó útitársai nyomába eresztette. Ám körbepillantva ismét megállt, s leszállt a nyeregből. — Eleman, ide gyere — hívta oda a fiát. — Tartsd a kötőféket, imádkozni akarok a Tóhoz. Gyerünk. E szavak után arccal a tó felé fordult és sietség nélkül, ünnepélyesen elindult közelebb a vízhez. Lépdelt az átcsapó hullámok-mosta, tiszta, vöröses partmenti fövenyen keresztül a nagy szélben. Szorosan, feszesen föltekert, hatalmas, hófehér elecsekkel a fején, s az állkendőnek az arcát teljesen körbeszegő fehér redőivel még így, szemlátomást megöregedve is szép volt, az elecsek alól a halántékára csüngő ősz hajával együtt. Teste még ruganyos, sőt karcsú és erős volt, hisz menye, Almas érkeztéig egymaga vesződött odahaza az egész háztartással, férfi pedig négy volt a gondjára bízva: a fiai hárman meg a férje, s ki ne tudná, mi hasznukat veheti a ház körül a mindennapi tennivalókban. A fövenyen lépdelve a megszokott gondoktól és megszokott gondolatoktól elidegenedve haladt a tó felé, fölindultán, átszellemülten a hullámzó, világoskék víztükörre s a látomásszerű messzi túlpart viola-távolában a havas hegygerinc látomásszerű, fölmagasló ormaira, a fölöttük lebegő látomásszerű fellegekre nézett. Ez volt a tekintet s az értelem által befogható térbeli világ, amelyben az ember élt s amelytől függött; hatalmas és mindent megoldó világ volt ez, akár maga az Isten, akár az Isten földi megtestesülése. Kertolgo-zajip egy aprószemű kavicsvonulaton állt meg, csaknem a habzó hullámverés csapkodó sávjánál. Vele együtt Eleman is eljött ide, kötőféken vezetve a lovat, a másik kezében pedig szíjon a kutyát. Kertolgo-zajip térdre ereszkedett, példáját fia is követte, s az anya se hangosan, se csöndesen: félhangon imádkozni kezdett: — Ó, Iszik-Köl, te vagy a föld szeme, te mindenkor az égre tekintesz. Hozzád folyamodom, örökkévaló, soha be nem fagyó Iszik-Köl, hogy könyörgésem az ég istene, a sorsok ura, Tengri előtt ismeretes legyen, amidőn föntről a te mélységeidbe pillant. Ó, Tengri, a veszéllyel rettentő órában erőt adj nekünk, hogy az ojrat ellenség előtt megállhassunk. Őrizd meg a te hegyeidben a te ajándékaiddal élő, réteken-füveken barmot legeltető, hatfelé elágazó kirgiz népünket. Ne hagyd, hogy az ojrat lovak patái tűzhelyeinket eltiporják. Légy igazságos: ne tagadd meg tőlünk a győzelmet a nyílt csatában. De mi van ott, túl ama hegyeken, a talcsuji völgyben? Mi történhetett ottan? A harcmezőről se hír, se futár — szemünk belefájdult, szívünk belefáradt az aggodalomba. Mi van ott? S holnap mi vár reánk? Őrizd meg, óvd meg, ó Tengri, a hadbavonultakat. Add, hogy nyeregben láthassuk meg őket s ne engedd, hogy tevére terhelt tetemükre találjunk. Hallgasd meg imámat, Tengri, három fiúnak anyja vagyok ... Eleman térdet hajtva állt Ucsar kopó s a hosszú sörényű pirospej kanca között, kezében tartva a kötőféket. Nézte a tó sötét gerincvonalát, a nagy viz görbületét, amely — akár egy eleven hát — süllyedve-emelkedve reng és lélegzik. Ebben az órában nyugodt volt a tó, 3
