Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Ajtmatov, Csingiz: A vándormadár panasza: elbeszélés: Buda Ferenc fordítása
Csingiz Ajtmatov A vándormadár panasza JL Л. vadászkutyák valami okból szeretik, amidőn az ajilból lovascsapat dübörög ki az útra. A kivonulás zűrzavarában okvetlenül a nyomukba szegődnek, s aztán űzheted őket visszafelé, ijesztheted és fenyegetheted bármennyire, akkor sem maradnak el, oldalvást ott fognak loholni makacsul. Különös teremtmények ezek: csak a mező, a szabad tér kellene nekik meg a zajgás, a sokadalom, szinte alig várják — dehát nyilván ezért vadászkutyák ... Elemannak egész a tóig kellett futnia a kutyája végett. Amíg ő segített a bátyjának, Turmannak megpányvázni egy kétéves tinót, amelyet az a temetésre induló asszonyokkal és öregekkel együtt a halotti torra vitt levágni, addig Ucsamak, a kopónak sikerült a tömeghez csatlakoznia s már komolyra vette a dolgot: kutatva szimatolt, szökdelt a bokrok körül, fel-felcsaholva sarkallta nagyobb sietségre az embereket. Bármennyire is szólongat- ta, csalogatta őt Eleman magához, mind hasztalan volt. Nem érte föl ésszel az oktalan eb, hogy ez nem vadászatra való kivonulás, hanem szomorú gyászmenet, amelynek útja egy másik ajilba vezet egy tizenhét esztendős leány, Almas húga hirtelen halála alkalmából; hogy a kancákon, ökrökön lovaglók között gyorslábú lovat megülő ifjú dzsigit egy sem akad. Hóimét tudhatná a kutya, hogy az Iszik-Köl vidékéről minden férfi, minden jobb ló, minden fegyverforgató kirgiz aznap odaát van messzi a hegyen túl, innét háromnapi járóföldre a talcsuji völgyben, hogy ott megvívja csatáját a támadó dzsungárok hordáival. Ötödik napja immár, hogy semmi hír nem jött Talcsujból. Ostoba eb — ugyan kinek jutna eszébe a vadászat ilyenkor, amidőn még azt sem tudni, hogy az egész nép sorsa miképpen dől el. Dehát csakugyan: mi köze legyen egy kutyának az emberi bánathoz, mi köze a háborúhoz, az elválásokhoz, a halálokhoz és riadalmakhoz s egyáltalán az emberi gondokhoz, azonkívül, hogy miképpen hajszolja a vadakat — a rókákat és nyulakat —, amidőn a lovon ülő emberek maguk is éppoly dühödt és lankadatlan üldözőkké válnak, akár a kutyák ... Türelmetlenségében szűkölve Ucsar kutya hol előreiramodott s eközben kurtán föl- fölcsaholva egész külsejével, tekintetével, ugrándozásával rimánkodott az embereknek, hogy iparkodjanak a nyomába, hol pedig a sokaság körül keringett s nem adta magát Elemán kezére. Annyira áhította már a fekete kopó, hogy a lovak nekiiramodva nyargaljanak utána, hogy az emberek a kengyelben fölállva kacagjanak, hogy a zajongó robogásban, a sivító, rugalmas szembeszélben felpezsdüljön az élet. Hívta hát egyre őket... De nem! Ezek az emberek, e szófián és lehangolt öregek és öregasszonyok, akik rokoni kötelességérzetből vették körül Szengirbaj bánat-sújtotta fiatal menyét, Almást, nem figyeltek most Ucsarra, a fekete kopóra. Ügyet sem vetettek reá. Ily riadalmas, ily veszedelmes időben nem is annyira magának Almásnak a kedvéért indultak el ők kénytelenkelletlen a temetésre, hisz ugyan kicsoda ő: — Szengirbaj házanépe közé alig egy féléve befogadott fiatal kelin — mint inkább az ő férje, Kojcsuman iránti tiszteletből, aki ott van most a talcsuji ütközetben, s főként maga Szengirbaj, a jeles jurtakészitő mester, a kicsi és szegény Bozoj nemzetség büszkesége kedvéért. Harmadnapja feküdt az öreg Szengirbaj a maga ácsmesteri kerek sátrában, attól fogva, hogy meglepte a roham. Régóta bajlódott már a szívével, s amidőn nászáéktól híre jött, hogy menyüknek édes húga, a tizenhét esztendős Uulkan fényes nappal fölbukott s kiadta a lelkét, Szengirbaj jurtakészítő — ahogy azt a nászok közötti szokás és a kötelesség megkövetelte — összeszedelőzködött, 1
