Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Kósa László: Pillich László: Városom évgyűrűi: [könyvismertetés]
Talán egyéni vonzereje, közlendője miatt megy utána az író vidékre is — egyébként ez az egyetlen vidéki „kiruccanása” a hetvenes évek fiatalságát bemutató könyvében. A Mexikót bemutató fejezet szociográfiáink legjobb hagyományait követi. Csak sajnálhatjuk, hogy nem sikerült mindegyik alak ilyenre. Ugyancsak korábbi szociográfiájából ismerhetjük a jelenetszerűen megírt részleteket. Az „ottfelejtett magnó” egy rövid mozaikdarab erejéig ebben a műben is megjelenik. Ez alkalommal a szipuzás következtében fellépő beszédleépülést, fantáziálást dokumentálja. Elhagyott a közérzetem ... A sok ok közül fontosnak érzem az egyik riportalany, András nagyon okos észrevételeit. „Régen egy család nem tudom, hány generációján keresztül ugyanabban a házban lakon, ugyanazok között a bútorok között, vagy legalábbis keveset változott az egész. Volt egy bögre, amiből már a nagypapa is ivott. Most megjelentek a műanyag bögrék, az egyből eldobható dolgok. Egy magnó két év alatt tönkremegy, ha egyáltalán kibírja addig. . . Minden, amikor a kezedbe kerül, már értéktelen.” Az elértéktelenedés, az „elhagyott a közérzetem” valóban sokak érzése. Mégis úgy vélem, hogy ez az életérzés erőteljesen a nyolcvanas évekből van a hetvenes évekre visszavetítve. A könyvben tehát egy visszavetített képpel van dolgunk, amely itt-ott kiegészítésre is szorul. Ezt egyébként az író is hangsúlyozza. Másik fontos megjegyzésem, hogy a kötet korántsem tükrözi az összes réteget, nem terjed ki érvénye mindenkire. Az író különösen a perifériára szorult csoportokkal foglalkozik. Itt valóban kitapintható, könnyen megfogalmazható bizonyos szemlélettípus, de mellettük van egy nem elhanyagolható, jelentékeny tömege a fiataloknak és ezért megfeledkezni nem szabad róluk. Ők azok, akik a hetvenes években (is) szenvedélyesen tanultak és szerelmesek voltak, koncertekre és házibulikba jártak, túráztak és építőtáboroztak, azaz . .. készültek az életre. Nem illették magukat semmilyen névvel, de azért én nem nevezném őket egyszerűen konformistának! Tették, amit tenni kellett. Hogy azután a világ nem egészen „nekik” alakul, ez újabb regények témája lehet. Max, a Sírig tartsd a pofád szereplője így értékel: „A beatnemzedék egy kicsit változtatott a fiatalokon, kimozdította őket a holtpontról, lett neki zenéje, lett művészete, festészete, lett költészete, lett irodalma és lett egy csomó áldozata. De tulajdonképpen maradt minden a régiben.” Vajon mi maradt meg a hetvenes évek fiataljainak emlékeiben? Félek, hogy jóval kevesebb. De erről — remélhetőleg — majd ők is nyilatkoznak egy újabb évtized elteltén! (Magvető, 1986.) Balázs Géza Pillich László: Városom évgyűrűi Kolozsvár magyar nyelvű történeti és helyismereti irodalma nem mondható bőségesnek. Jakab Elek hétkötetes várostörténete száz évvel ezelőtt jelent meg. Hatvan évvel később Szabó T. Attila egészítette ki és folytatta településtörténeti feldolgozással. A közelmúltat szépirodalomból és szociográfiákból ismerjük. A halál megakadályozta Mikó Imrét, hogy befejezze önéletrajzi emlékezését, A csendes Petőfi utcát, de a csonka könyv is hitelesen örökíti meg századunk első felének kolozsvári belvárosát. A külső részekről Nagy István több kiadást megért szociográfiája, a Külváros adott hírt. Ez a munka szervesen beletartozik a harmincas évek magyar társadalomrajzi érdeklődésébe, noha annak elhanyagol- tabb ágát, a városi szociográfiát képviseli. Bálint Tibor nagy sikerű regénye, a Zokogó majom szociográfiai hagyományokra és önéletrajzi elemekre építő szépirodalmi alkotás, egy kolozsvári külváros hiteles képével ajándékozza meg az olvasót. Pillich László is szülővárosáról írt, ő is támaszkodott gyermekkorának élményeire s ha a műfaji meghatározások útvesztőjében minden áron keresnünk kell egy rekeszt, úgy vélem, legpontosabban szociográfiai riportnak nevezhetjük. A meghatározás azonban mindenképpen pontatlan marad, mert kis túlzással, akár történeti munkának is nevezhetjük, a szájhagyományban élő történelem megörökítésének, ami legalábbis hamarosan történeti értékű forrássá válik. A korszerű társadalomrajztól megkívánható adatsze- rüséget és szociológiai rendszerességet hiába keressük benne. Beszélgetések hosszú sorából szövődik a szövege, miközben a szerző az óramutató mozgásával ellentétes irányban kerüli meg városát, s olykor többet el tud mondani, mint a társadalomtudós vagy a céhbeli történész tehetné. Az utolsó percben sikerült megörökíteni az első világháború előtti kolozsvári külvárosok emlékezetben élő képét, s ha nem is ennyire a végső pillanatban, de az idő múlásával ritkuló szemtanúkra gondolva, hasonló értékű állapotrögzítést végzett a szerző a két háború közötti időszak vonatkozásában is. Az újkori Kolozsvár etnikai környezete inkább volt román, mint magyar, mégis a város kapitalizmus kori lakosságnövekedése a beköltöző magyaroknak köszönhető elsősorban. Ha a történelmi fordulatoktól túlontúl gyanakvóvá lett lelkiismeretünk asszimilációra gondolna, s nem győznék meg a magyar nevek, hinnie kell az Erdélyben nemzetiséget is jelentő vallási megoszlásnak. 1910-ben Kolozsvár 60 808 lakosából 94
