Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Kósa László: Pillich László: Városom évgyűrűi: [könyvismertetés]
50 704-en vallották magukat magyar, 7562-en román anyanyelvűnek. Ugyanekkor a hagyományos román vallásnak számító görögkatolikusok és görögkeletiek 8646, valamint 1359 lelket számláltak. Magyarok szinte Erdély minden tájékáról jöttek. A beköltözésnek sokévszázados hagyománya volt. Ez változtatta át Kolozsvárt a XVI. században előbb szász-magyar, majd magyar-szász, végül magyar várossá. A polgári lakosság igényeit mezőgazdasági termékekkel kiszolgáló, sajátos tudatú és kultúrá j ú /öMász csoportok, az elővárosi lakóhelyükről hóstátiaknak nevezett parasztok mintáját alkották a sokfelől érkezőkből összekovácsolódó közösségnek. Pillich László városjárásában természetesen velük is találkozunk, de már legalább egy évszázada nem ők adják a kolozsvári külső kerületek lakóinak tömegét, hanem az ipari munkásság, a vasutasok, a napszámosok, az alkalmi munkavállalásból élő proletárok, a kispolgárság különfajta csoportjai. Találó a könyv címe. Érzékletes a hasonlat. Mint a fát a szaporodó évgyűrűk, úgy „nőtték” körül a történelmi városmagot az újabb városnegyedek. A hóstátiak a valamikori középkori városkapuk közeléből ezért szorultak egyre kijjebb a veteményes földjeiket követve. Habár Kolozsvár dombsági tájban fekszik, terjeszkedése szinte szabályosan köralakú volt, ha nem is egyenlő sűrűségben, de minden égtáj felé törekvőén szaporodtak évgyűrűi. A zöldségeskertek, a gyártelepek, a munkás vagy vasutastelepek, a rétek és a szántóföldek egymást váltó ritmusának szervességét az 1950-es évek második felében törte meg a nagyarányú modern iparosítás és az emeletes lakóházak telepszerű építése. A beavatkozás brutális volt, rendet vágott nemcsak a proletárnegyedek szegényes házsoraiban, hanem a családi házak, sőt a villák között is. Az évgyűrűk növekedése addig is izgalmas folyamat volt, egy nagy város magyar tömegei kialakulásának modell-értékű történetét vetítette elénk, de igazán izgalmassá ezután vált. A lakosok egy része életformaváltásra kényszerült, másik részük megszokott környezetét adta föl. Korábban a távolról jöttek meg nem szakadó sora szinte szabályos rendben építette be az üres telkeket, az újonnan kimért házhelyeket, most egyszeriben megnőtt a bevándorlók száma, hihetetlenül fölgyorsult a változás üteme. A szerző beszélgető társai — jól érezhetően — mindmáig nem tudták magukban földolgozni ennek az új szakasznak az eseményeit és következményeit. Korábban — bár sokfelöl és sokféle ember érkezett — hamarosan kialakultak az utcaközösségek, sőt az egy telepre tartozás körvonalazható tudata is, az élet a nagyvárosnak számító településen viszonylag bensőségesnek, családiasnak hatott, amit már nem lehet elmondani hatalmas, sokemeletes lakótömbök hangulatáról. „Nézem a házakat, s oda látom helyükbe a régi jó földeket, a mezsgyékbe kicsapott lovakat, s az embereket, akik már régen nincsenek életben. És ha a kineb- bi földeket nézem, biza az jár az eszemben, hogy évek múlva, ki tudja, mikor jön be oda is valami. Ahol ma ganéznak, szántanak, valamikor biztosan ott is utcák és nagy házak lesznek . . . Mert minden olyan hamar változik, minden olyan hirtelen!” — mondja az egyik riportalany. Nehezen lehetne belemagyarázni, hogy az elmúlt világ gazdálkodási formáját, egyáltalán a már meghaladott életformát kívánja vissza ez az ember. De az is igaz, hogy sem a jelen, sem az elképzelt jövő nem nyugtatja meg. Valami szükségszerűen elveszett, ám ami a helyébe jött, az nem tudja pótolni. Ez a hang minduntalan visszatér a könyv lapjain. A szerző és némelyik beszélgető társa — különösen a mű elején — még kifejezi megelégedését a haladás láttán, egyértelműen gyarapodásnak állítja be a változást, később azonban elhalványul vagy inkább elhalkul az optimizmus és visszatekintve is inkább érezzük kényszerűségnek, mint spontán véleménynyilvánításnak. A könyv szereplői a szerzővel együtt sokat meditálnak a változásokon, de a műfajnak megfelelően nem bocsátkoznak szociológiai fejtegetésekbe, elméleti következtetéseket nem keresnek, a jelen fölbolygató élményei és a múltba tekintés feszültsége azonban vissza-visszatérően rászorítja az olvasót, hogy elgondolkozzék a kisvárosból vagy faluról nagyvárosba kerültek sorsának gyors változásán, amely gyakran úgy következett be, hogy az emberek nem is változtatták meg lakóhelyüket, és amely végső soron fölvetheti az emberi lét változó értelmét is. Kolozsvártól függetlenül, vajon hol a modern nagyvárosok növekedésének határa? Mit viselnek el a közép-európai térség „megmozgatott” néptömegei úgy, hogy utódaik testiekben, lelkiekben ne károsodjanak? Jelképesnek érzem a könyv elején a Nádas-patak sorsát, mely ma gyártelepek közt kanyarog élettelen vizével, de még akadnak, akik emlékeznek rá, mint gyógyerejű fürdővízre, s mint rucák, libák vidám lubickoló helyére. Kérdés az is, hogy kötelezően olvasztótégelye-e a XX. századi nagyváros a nemzetiségeknek, amint világszerte tapasztalhatjuk vagy fordítva, lehetséges a negyedek szerinti elkülönülés, amire ugyancsak vannak példák. A könyv szinte minden lapja figyelmeztet, hogy a hely emléke addig eleven, míg az emberek éltetik. A szerző majd mindig két utcanevet használ, egy régit és egy mait, s a kettő ritkán mutat egymásra. „Az újabb szoros gyűrűt a magas tömbházakból alakult lakótelepek, nagy csarnokú gyárnegyedek vonják köréje!” — olvassuk a könyv utolsó előtti mondatát, s egy avatatlan olvasó akár a heroikus fejlődés 95
