Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Balázs Géza: Digók, popperek, csövesek, punkok: Csörsz István: Elhagyott a közérzetem: [könyvismertetés]
az „alulról jött” csövesek hamar lopásokba, lakásbetörésekbe, szipuzásokba keveredtek, s lettek predesztinálva eleve és mindörökre a margóra, a társadalom peremére, addig a vasárnapi csövesek, a biztos háttérrel rendelkezők anyukaapuka közbenjárása révén minden csávából kihúzattak, s elegáns ruhát, nyakláncot, autót, egzisztenciát ígérve besoroltattak a szülők „hajtós” és „ügyeskedős” életmódjába. Ezek a gyerekek ma már egyetemet és főiskolát végezve, menő szakmát űzve élik szüleik egykor annyira elítélt életét. „Látványos újgazdagokkal van tele a világ”, mondja Zord Khán, a Sírig tartsd a pofád emlékezetes szereplője a hetvenes évek végén széttekintvén. A szociológus pedig így konstatálhat: a társadalmi rétegek stabilabbá és áthatolhatatla- nabbá váltak, mint valaha. A hetvenes évek végi szubkulturális csoportok szerint építi föl könyvét Csörsz István. Nem minden csoport azonos súlyú és szerepű, sokakat eléggé önkényes alapon lehet csak különállónak tekinteni. Például a hetvenes években nem mutat csoportjellemzőket a hippi vagy hobó kifejezés. Inkább csak egyes embereket illettek így. Besorolhatók a csövesek tágabb kategóriájába, amelyek között valódi és intellektuel csöveseket különböztet meg az író. A hippi a hetvenes években már „műemlék”. Hippivonások viszont fölfedez- hetők a különböző csövesközösségekben. Az ellenkező póluson a hetvenes évek nagy „találmányának”, a diszkónak a tábora áll. Tagjai digók és popperek. Travolta-öltöny, pomádés haj, csikófrizura. S az évtizedvég új jelensége a nyugatról „begyűrűző” punkmozgalom, amely ismét bizonyos szervezettség látszatát kelti. Napjainkra új válfaja is kialakult. Ez a skin-head, a bőrfejű- ek. A kötetben találkozunk még az ún. arany középutas réteggel is. Ez írói lelemény, néhány riportalany öndefiníciója. Semmiképpen sem jelent olyan típusú csoportot, mint ami a csövesség vagy akár a digóság! Mi a valódi különbség ezek között a csoportok között? Ezt is kutatja a könyv. Feltűnőek a külsőségek, s gyakran ennyi a magyarázat is. Egy könyvbeli ifjú „szakértő” mondja: „Minden a ruhára épül, vagy a hajra”. De hiszen a hatvanas évek beatmozgalmának is volt egy feltűnő külsőleges jelensége: a haj! Csakhogy amellett más is volt... A csövesek valamilyen módon szembeszegülnek szüleik világával. Csőnadrágot hordanak, levonulnak az aluljáróba, kéregetnek, koncertekre (Piramis, Beatrice) járnak, „héderez- nek-csöveznek”, s az ő rétegükben talált igazi táptalajra a szipuzás. A digók és popperek éppen ellenkezőleg szüleik világát igyekeznek kihasználni. Digóknak nevezték a hetvenes években olasz módra öltözködő s hajukat változatosan, menetrend szerint változtató fiatalokat. A popper a legújabb butik divatirányzatoknak hódoló fiatalt jelenti. Fő életterük a butikok és diszkók világa. Szüleikkel általában rendezett, jó a viszony. Még akkor is, ha ez csupán az anyagiakra szűkül le. „Az én szüleim szeretik, hogy jól öltözöm. Szerintem a szülőknek a legcikibb, ha úgy öltözik a gyerekük, mint a punkok vagy a csövesek.” így vall egy popper. Gyakran ezek a gyerekek a szüleik kivagyiságának eszközei. Persze a digók-popperok világában van egy nagyon is alulról jövő réteg. Főleg vidéki, alacsony képzettségű munkások tartoznak közéjük. Ők már eleget keresnek ahhoz, hogy fölvegyék a versenyt a butikdivattal, sokat költenek. Szabolcsi poppereknek nevezi őket az egyik fiú. A punkok ismét mások. Nyugatról „koppintott” jelmezek, agresszív kijelentések, bőrruhák. Néhány zenekar meglovagolta a mozgalmat, néhány külvárosi művelődési ház punk-összejövetelek színhelye. Hogyan látja mindezt a hatvanas évek talaján álló Bőrlábú, a Sírig tartsd a pofád harmadik szereplője? „Tényleg úgy csinálják, mintha feladnának nekik egy leckét, rájuk húznának egy szabványviselkedést, szabványmodort, beszédmódot és attól nem is tudnak eltérni.” Ez a fajta magatartáskódex valóban jól jellemzi a hetvenes évek csoportokba verődő fiataljait. A szabványmodor az unott, érzelemmentes arc; a bevett testtartás a lezserség, hanyagság. A beszédmódjukról sajnos nem született semmilyen leírás (pedig ez valódi szociolingvisztikai feladat lenne!). Azt azonban a mostani könyv is jelzi, hogy a nyelvészetben egyszerűen ifjúsági nyelvnek tekintett forma merő elvonatkoztatás. Az ifjúsági nyelv tengernyi dialektusa és stílusrétegre oszlik! Jó adalék lehetne ehhez a könyvben is említett popper-gizda, aki arra törekszik, hogy „a beszédjével is másfajta legyen, mint a többi”. A riport- regény szereplői az élőnyelv közvetlenségével szólnak. Az író jól bevált módszerével, a kiszolgált riportermagnóval jár-kél és szólaltatja meg rövid rokonszenvébresztés után alanyait. A riportalanyok használják a csoportnyelvi szavaikat: geng, plekni, gizda, topis stb., de társalgási, elbeszélő stílusuk sokkal szegényesebb, elszür- kültebb, mint Csörsz István korábbi hőseié. Zord Khán történetei, élményvilága eseménydú- sabb volt, és ehhez egy csiszolt rétegnyelvi szintű stílus is járult. Az új könyvben nyelvi humornak és éknek még a csírájával sem találkozunk, holott ezt mindenképpen rögzítenie kellett volna a magnónak, s ez minden író számára keresett zsákmány. Egyébként ott érzem legjobbnak a riportregényt, ahol az egyes szám első személyű vallomásokat különféle helyzetek, cselekmények, írói meglátások fűszerezik. Ezért az egyik legemlékezetesebb a Mexikó nevű fiúról szóló fejezet. Egyszerre feszült, izgalmas és elgondolkodtató. 93
