Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - "Iszonyú rendet vágtam": beszélgetés Simonyi Károly Kossuth- és Állami-díjas professzorral: az interjút Staar Gyula készítette
séggel oda sorolnának. Elég végignéznünk, ki mit tett. .. .Akadémikusaink között sem csupa Einstein ül! — Mindenki egyezzen ki a maga lelkiismeretével, nekem a sajátommal kellett. Nem ütöm meg a mértéket, amit magammal szemben felállítottam, s ez a döntő. Barátaim unszolására, még a zűrös időkben, odaadtam az irataimat, felterjesztettek akadémikusnak. Leszavaztak. Éppen csak, de mégis leszavaztak. Ma már nem engedném, hogy jelöljenek. Én pedagógus vagyok, szervezőmérnök, sok mindennek jó, mindezekért megkapom a megfelelő megbecsülést is — tehát a helyemen érzem magam, de semmiképpen sem vagyok tekintélyes akadémikusaikat, aki ítéletet mond elevenek és holtak fölött, tudományos munkák fölött. Erre nem vagyok alkalmas. — Meglepő ez a megfigyelés. Honnan gyökerezik? — Egész életemet végigkísérte egy csaknem szkizofréniáig eljutó kritikus önmegfigyelés. Ez a hajlam egyfajta mártíromságra vágyódással párosult, s e kettő együttvéve állandó konfrontáció forrása lett. Minduntalan, pillanatok alatt lelepleződtem: magam előtt. A második világháború utolsó napjai voltak. Az amerikaiak kegyetlen légitámadást zúdítottak ránk. Közvetlenül a vonatkerekek mellett hasaltam, a tömör vaskerék védett a golyóktól. Mellettem égett egy vagon, de nem mozdulhattam. Egyszerre éreztem: eltaláltak! Nem nagyon fájt, de tudtam, ilyenkor a nagyobb sebesüléseket sem érezni. Óvatosan odanyúltam, megvan-e a lábam. Csak egy kicsit lett véres a kezem, könnyebb sérülésem volt. Gyorsan előkotortam a naplómat és reszkető írással bejegyeztem: most félek. Vizsgáltam az érzéseimet. Nemrégiben megoperáltak. Isten tudja miért, de rettenetesen fájt. Igyekeztem úrrá lenni a fájdalmon, nemigen sikerült. Arra gondoltam, ha most a Gestapo börtönében lennék, melyik barátomat árulnám el. Még csak őt. Fokozódott a fájdalom: most már őt is! Megneveztem magamban az illetőt. Azután lassan kezdtem kibírni a fájdalmat, kissé magamhoz tértem. Nem, nem, kezdhetjük élőről, nem vallók be semmit! — Az önvizsgálat átsegíthet nehéz helyzeteken. — Igen, de ez csak részben jó. Volt idő, amikor majdnem olyan jajgatós, iratait hordoz- gató ember lett belőlem, aki hóna alatt hordja, s boldognak-boldogtalannak mutogatja: nézzétek, mennyi igazságtalanság történt velem! Nem lettem ilyen típus, és ezt annak köszönhetem, hogy szinte magam mögött állva, rosszalló kajánsággal vizsgáltam cselekedeteimet. Ezt most miért csinálod? Már megint mártírt játszol? Ugyanakkor, ha az ember kilép önmagából, az nem mindig jó. Ha magasztosabb érzéseinél az ember rögtön azt kutatja: te, ezt most miért teszed, az biztosan nagy veszteség. — Professzor úr, a mai életformádat megfelelőnek tartod? — Tökéletesen. Nagyon nehezen tudnék ennél megfelelőbb szituációt elképzelni. Van egy szobám, egy csodálatos munkatársam, Csurgayné Ildikó, akit egyébként a hallgatók a lányomnak tartanak: boldogan vállalnám. Előadásokat is tarthatok, ha úgy kívánom. Most voltam 70 éves, a Kar kérésére a Minisztertanács döntött, nem kell nyugdíjba mennem. Kérték, maradjak. Sokáig nem ünnepeltek. Most ismét ünnepelnek. Megvallom, ez meghat, de zavar is. Végül is, az ember bizonyos szinten kiengesztelődik a régi ellenfeleivel, élőkkel és holtakkal. Nyüzsögni azonban már nem tudok, és nem is akarok. Minden ellenségemnek és barátomnak hálás vagyok, hogy ide juttattak, ahol vagyok. Nekem ez az életforma felel meg, ahogyan itt vagyunk. így, egymás között. — Mi adott neked erőt ahhoz, hogy tartással viseld a nehéz éveket? — A kötelességérzet és az édesanyámtól örökölt, velem született szívósság. A gyönge, törékeny édesanyám szült tizenegy egészséges gyermeket, s mint parasztasszony reggeltől estig talpon volt, dolgozott. Megélt 84 évet. Néha, mikor úgy elkeseredem, hogy vágyom a halálra, hiába teszem, megvéd a bennem rejlő inherens szívósság. Korábban szó volt az irodalmi hatásokról. Most Németh Lászlót kell említenem. Esszéi, történeti drámái, élete és talán szabad kimondanom, barátsága sok nehéz órán átsegített. — Az egyházasfalui nagy családra felnőtt fejjel miként hatottál? 18
